Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1978. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 14)
A neokolonializmus egyik legexaktabb megfogalmazását kaptuk meg a Deutsche Bank egykori elnökétől, s ha országának gyakorlati politikáját vizsgáljuk, akkor statisztikai adatok segítségével, a politikai szakirodalom anyagával bizonyítani tudjuk, hogy a Kruppok utóda nemcsak frázisokat mondott. Már 1967-ben 1140,4 Mrd MD „fejlesztési segélyt" nyújtott az NSZK, ebből 546,8 Mo. DM volt az állami tőke. 2 0 A „fejlesztési segélyt", vagy lényegét tekintve a nyugatnémet tőke, expanzióját főként 15 nagy konszern bonyolítja le, amelyek közül néhány ma már késztermékének több mint felét külföldön állítja elő. Elsősorban alacsony munkabérű országokban, vagy ott, ahol nagy nyersanyagforrásokat azonnal lehet hasznosítani. Vannak alacsony vámmal csalogató fekete afrikai országok (Csád, Nigéria stb.), vagy éppen a törvényhozás kedvező a tőkeelhelyezésre. Ezek egyben a tőke hasznosításának legfontosabb feltételei is. Mindezt az NSZK a következő régiókban igyekszik biztosítani monopóliumainak: 1. Európai kapitalista országok — az EGK-en belül és kívül. 2. Észak-Amerika (a legnagyobb részvénytőkével, 1,6 Mrd DM-mel!). 3. A latin-amerikai országok (pl. Brazília 1 Mrd DM-mel). Az egyes nagyvállalatok főbb érdekszférái: 1. IG-Farben—Nachfolger Bayer: Belgium, USA, Kanada, Brazília, Spanyolország. 2. BASF-konszern: USA, Kanada. 3. Hoechst: Franciaország, Nagy-Britannia, Hollandia. 4. Flick és VW; Brazília, Argentína, Chile stb. A külföldi konkurrensekhez képest a nyugatnémet vállalatok alaposan megerősödtek az utóbbi években. Szerepük megerősödésük arányában a kapitalista világ szemében egyre nő, a fejlődő világ népeinek szemében egyre csökken. A neokolonializmus gazdasági eszközökkel is politikát akar teremteni, a kapitalista habitus politikáját és a fejlődő világ a rendelkezésére álló politikai eszközökkel kíván gazdaságot, de önálló, imperialista behatolástól mentes, független gazdaságot teremteni. Ebben kell a fejlődő világot segíteni. Összességében megállapítható, hogy az imperialista és fejlődő országok közötti kapcsolat a 70-es években válságos szakaszhoz érkezett. Ennek jegyei: 1. Az imperializmus politikai, katonai veszteségei, amelyek óvatosságra kényszerítik az agresszió erőit. 2. A fejlődő országok gazdasági erőfeszítései, az önálló nemzetgazdaság létrehozásának igénye, ellentétek forrásává vált, mert a fejlődő országok új „világgazdasági rendszer" bevezetését sürgetik, amely nem kedvez a profitszerzésnek. 3. A fejlődő országok többségében kapitalista fejlődés ment végbe, de ez nem jelent „megbízható" neokolonialista alapú társkapcsolatot a fejlődő országok és a fejlett tőkés országok között. A nemzeti függetlenség és szociális előrelépés programját együtt kell megvalósítani. Ennek alapfeltétele: a külföldi tőke kikapcsolása. Az ellentmondás a tőke törekvései, céljai és az azt elősegítő „képzési segély", „fejlesztési segély" stb. címszó alatt megjelenő, alapjában neokolonialista módszer; azaz a profitérdekeket kifejező tartalom és a „demokratikusabb" színezetű, de a tartalmat megváltozott körülmények között is kiszolgáló módszer között van. Ez az ellentmondás bizonyítja a neokolonialista expanzió taktikájának tarthatatlanságát az új világpolitikai és gazdasági történést jobban figyelembe vevő imperialista stratégián belül, amelynek végcélja önmagában is irreális: egy reakcióssá vált, élősködő, de még nagy gazdasági erővel rendelkező társadalmi és világrendszer megmentése. 54
