Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1978. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 14)

A neokolonializmus elleni két- és többoldalú fellépés az imperializmust védekezésre és bizonyos fokig alkalmazkodásra kényszerítette. Ez viszont a politikai, gazdasági céljai közötti új viszony kialakításához vezetett. Egy történelmi példával: míg korábban a természeti kincsek, piacok, természetes és emberi tartalékok közvetlen kizsákmányolása valósult meg — és a gyarmati rendszer jelentette, testesítette meg a kirablás mechanizmusát — addig ma az imperializmus fő törekvése: megtartani a fejlődő országokat a kapitalizmusnak. A neokolonialista stratégia arra irányul, hogy a fejlődő országokra a kapitalista utat rákényszerítse, hogy ezeket az államokat a polgári rendszer kereteiben tartva, ott saját gazdasági pozícióját megtartsa és ezeket az államokat az imperialista külpolitika vontatókötelére fogja. Ezt több tényező is elősegíti, pl. az új államok erős gazdasági kötődése a korábbi anyaországhoz, segélyakciók, a burzsoázia nyugatbarátsága, földbirtokosok, kisárutermelők szerepe stb. A fentiekből kiderült, hogy a neokolonializmus áramába valamennyi fejlett tőkés ország bekapcsolódott, vagy mint „kollektív gyarmatosító", vagy mint állammonopolistavagy magántőkeexportőr. Ebben kivette és kiveszi a részét az NSZK is, amely 1945 után közvetlenül nem, de „visszatérése után a szabad piacgazdasághoz", (Deutschlands Rückkehr zum Weltmarkt - Ludwig Erhard által írt munka 1954-ben, amely 1945-53 közti szakaszt tekinti át a polgári ökonómus módszerével és külön hangsúlyozza a fentieket), pszichológiai előnnyel indult a többi volt gyarmattartóval szemben. Az NSZK az „Antikolonialmacht" szerepében lépett fel, s ez sok politikus számára elfogadhatóvá tette a német tőke befogadását. Az expanzió teljes kibontakozása a 60-as évek második felére esik. A Deutsch Bank A.-G. elnökének szóvivője, F. H. Ulrich, a Kiéli Gazdasági Intézetben a finánctőke meghívott képviselői előtt a következőkben jelölte meg az új perspektíva főbb pontjait: „Rendkívül praktikus út a termelés külföldre való áthelyezése; alacsony bérnívó, a nyersanyag közelsége és ezen előnyök kombinálása miatt. A komplett saját termelés mellett itt megemlíteném az alacsony bérekből adódó értéktöbbletet, másrészt a résztermelést, amelynek termékeit az NSZK-ba vagy egy harmadik országba exportálják és szerelik össze. Ha egyes cégek egész készletükkel külföldre mennek (pl. Rollei Singapurba, Bosch Indiába vagy Tajvanba), akkor az eddigi szállítókat is érinti majd a strukturális változás. De ezen túl ipari pozícióink megerősödését is jelenti ez a nemzetközi piacon, nem beszélve a „know-how" és más kapitalista titkok megismeréséről"

1

0 A „technológiai neokolonializmus", ahogyan a korábban idézett F. H. Ulrich és mások propagálják, a „brain drain" analógia alapján „labour drain"-nak is nevezhető. A nyílt rendszerű termelés azonban nemcsak a „munkaerő elszívását" jelenti, hanem az új iparágak teljes kivonását is a nemzeti újratermelés folyamatából. De ezen túl a fejlődő országokban idegen termelési ciklus kapitalista relációban pótolható alkotóelemeiként fungálnak, amelyek a nemzetközi monopóliumok számára értékesek és működésüket is ezek a szervezetek határozzák meg. Ezekből adódnak a „technológiai neokolonializmus" mindkét formájára egyaránt jellemző közös funkciók: 1. A fejlődő országok munkaerő-potenciáljának a profitnövelés érdekében történő maximális kihasználása. 2. A fejlődő országok extenzív kizsákmányolásának, amely a „nyersanyagkolonializmusban" öltött testet, elsősorban új, intenzív módszerekkel való felváltása. 3. Minőségileg új profitforrások feltárása. 4. A technológiai fölény és az imperialista ipari államok egyeduralmának biztosítása a fejlődő országokkal szemben. 48