Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1978. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 14)

5. „A technológiai olló" növelése és ezzel a termelékenységi és jövedelemszint közti különbség megtartása. 6. A neokolonialista politika álcázása, mivel a „technológiai kolonializmus" úgy jelenik meg az imperialista ideológiában, mint a fejlődő országok iparosítási törekvéseinek tett engedmény vagy áldozat. A „technológiai neokolonializmustól" eltérően a „korlátozott termelési kooperáció" formája is igen elterjedt, amely a nemzetközi trösztök és fejlődő országok között lényegében bérmunka jellegű. Az új gazdasági stratégia egyik speciális formája a technikailag fejlett termékek résztermelése a fejlődő országokban. Itt „vendég- vagy idegentermelésről" (Gast- oder Fremdenproduktion) van szó, amely nem, vagy kevéssé kapcsolódik az illető ország nemzeti újratermeléséhez. (Pl. a Benz-cég hűtőgépalkatrészeket gyárt Singaport -ban.) A neokolonialista stratégia célja az imperialista rendszer megőrzése, ehhez használja fel a monopoltőke az állami apparátust, saját szervezeteit és intézményeit. Ebből viszont az következik, hogy konszernek nem engedik át a neokolonialista politika kivitelezését teljesen, csak segítséget keresnek és találnak is az imperialista államban. Kölcsönhatás van közöttük, de ellentét is. Az állam mint a neokolonialista politika előkészítője jelenik meg, összmonopolista érdekeket képvisel, amit úgy kell értelmeznünk, hogy a legnagyobbaké a primér szerep, de szekundér monopolista érdekek képviseletével olykor ellentétbe is kerülhetnek a legnagyobb monopóliumok érdekei. Gyakran azokban az intézkedésekben, amelyet az imperializmus „fejlesztési segélyként" posztulál, az állam közvetve a fejlődő országok kizsákmányolására, illetve neokolonialista „befolyásolására" is vállalkozik. Ezen túl azonban a különböző politikai, ideológiai, gazdasági, kulturális, katonai és technikai intézkedések átfogó rendszeréről van szó: 1. Stratégiai-taktikai variánsok kidolgozása és a neokolonialista politika ideológiai megalapozása. 2. Speciális reklám, biztosító és támogató apparátus megteremtése a monopoltőke gazdasági expanziójának a támogatására. 3. A neokolonialista multilaterális pénzügyi intézményekben való részvétel (Világbank, IFC, IDA, OECD stb.). 4. Katonai és biztonsági erőkre való befolyás kiterjesztése, hogy a neokolonialista kizsákmányolás folyamatosságát, ha kell, ellenforradalmi erőkkel tudják biztosítani. 5. Félig állami és magánszervezetek, intézmények bevonása (egyház, szakszervezet, pártok, alapítványok, vállalkozói szövetségek, „kulturális szövetségek" stb.) a politikai manipuláció bonyolult rendszerében, a közvélemény befolyásolására. 6. Tanácsadói hálózat kiépítése (szakértők, tanácsadók stb.) a fejlődő országok társadalmi életének egyes területein. A neokolonialista politika gazdasági elveinek, támogatóinak körén túl szükséges e politika főbb megjelenési formáiról beszélni. A leginkább ismert eszköz a „fejlesztési segély". Ennek a magánkapitalista és állami (vagy állami!) forrásai ismertek. Nagyságáról rendszeresen tájékoztatják a világot, egyrészt a kapitalista „érdemek" kiemelése érdekében, másrészt a két világrendszer versenyében kívánják maguk számára biztosítani az első helyet, statisztikai adatok segítségével, ha másként nem lehet. A „fejlesztési segély" összege igen magas, mert azokat a kiadásokat is beszámítják, amelyeket „know-how"-ra, kémkedésre és szubvencióra fordítanak. 1971-ben az összes „fejlesztési segély" 17,4 Mrd dollár volt, amelynek majdnem fele (48,3%) magántőkeexportból állt. A többi (51,7%) állami eszközökből jött össze, amelynek kb. a felét az USA adta, alárendelve ezt közismert agresszív katonai doktrínájának. Mivel a „fejlesztési 4 49