Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1978. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 14)

kizsákmányolás melléktermékeként jött létre, ugyanazon kapitalista fejlődés által megszüntethető. Az imperializmusnak közismerten ellenkező céljai vannak. Mindenekelőtt a kapitalista rendszer magatartása ezt igyekszik nagyszámú elméleti konstrukcióval, de mindig apologétikus jelleggel, alátámasztani. Ezért mondhatjuk, hogy „tiszavirág életű" időtartam után lényegében hatástalanul tűnnek el ezek, mert a fejlődő országok tényleges érdekeit nem tudják és nem is akarják megragadni. Ameddig a tőke, korunkban a monopoltőke, mint döntő gazdasági faktor jelen van, addig a gyengén fejlettség „újratermelődése" reális veszély, amint azt az 1960-as évek „fejlesztési dekádterveinek" -- lényegében — eredménytelensége is leleplezi. A kolonializmus kora lezáródott. A kolonializmus romjaiból új nemzeti államok születtek, szegényen, elmaradottan, kirabolva. Fő feladatunknak „ezen országok gazdasági, szociális fejlesztését tekinthetjük, de ez csak az imperializmustól való tényleges függetlenség útján, mélyreható demokratikus és forradalmi átalakulás eredményeként valósítható meg."

5 Korunkban, a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet idején, a forradalomelmélet minden részterülete aktuálpolitikai tartalommal telítődik meg. így a szövetségi kérdés elveinek helyes megfogalmazása a munkásosztály világméretű győzelmének előfeltétele. Előfeltétele akkor, ha a szövetségesek száma, szervezettsége, öntudata, politikai aktivitása, gazdasági alkotóképessége jelentős vagy éppen most van kibontakozóban. Hosszabb távon a szövetségi kérdés az a forradalomelméleti és politikai fókusz, amelyben minden részfeladat, a gazdasági, a politikai, az ideológiai harc a gyakorlat szintjén kulminál, amióta a fejlődő országok politikai függetlensége a társadalmi fejlődés új törvényszerűségeinek a kiinduló pontjává vált.

6 II. A NE OKOL ONIA LIS TA GAZDASÁGPOLITIKA FŐBB IRÁNYAI ÉS CÉLJAI A békés egymás mellett élés politikája magába foglalja a neokolonializmus, a kolonializmus és az apartheid elleni harcot is. Ez egyben annak a minőségi változásnak az alkotó része, amely a kapitalizmus általános válságának fejlődésében beállt, amelynek egyre erősödő szimptómája a fejlődő országok és imperialista országok közötti éleződő viszály (az olajkérdésben, export—import arányok körül folytatott vitában stb.). A békés fejlődés nemcsak a szocialista világrendszer érdeke, hanem a gyarmati háborúk tömegét átélt, gazdaságukat éppen szervezni készülő, fejlődő országoké is. A Szomáli Népköztársaság külügyminisztere a béke fontosságát abban látja, „hogy a szovjet békeprogram a békés együttműködés mellett, a számunkra létfontosságú országépítő munkával kötődik össze. Ez rendkívül fontos a fejlődő országok számára, amelyek életük fel- és átépítésén fáradoznak. A béke és biztonság atmoszférája ezeknek kedvez a leginkább."

7 Ilyen helyzetben a neokolonialista stratégia arra irányul, hogy a bevezetőben vázoltaknak megfelelően, új szociális bázist alakítson ki és megfelelő politikai és elméleti koncepcióval, intézkedésekkel, primér és szekundér jellegű kapitalista termelési viszonyokat szilárdítson meg. Ezeknek kellene a fejlődő országokban a magánkapitalista vállalkozást az imperializmus égisze alatt szorgalmazni, politikai, ideológiai és szociális kb'mát teremteni. Ezt segíti elő a modern polgári ideológia behatolása, amelynek később tárgyalandó fontosabb premisszái: antikommunizmus, szovjetellenesség, reakciós nacionalizmus stb. 45