Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1978. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 14)

Ennek a szociális stratégiának az alapja az állammonopolista rendszer, amely a központi államapparátust, a külpolitikát, a gazdaságot, a tudományt és kultúrát, félállami szervezetek egész hálózatát alakítja ki a stratégiai cél érdekében. Taktikai eszközei: technikai segély, agrársegély, szociális struktúrasegély. Stratégiai eszközei: a szocialista világrendszer megvádolása, a békés egymás mellett élés politikájának lejáratása, a nem kapitalista fejlődési út diszkreditálása. Potenciális szövetségesek: főként a hazai burzsoázia és bizonyos, a „tőke brutalitásától megvadult" kispolgári rétegek. A fejlődő országok burzsoáziáját, a „kereskedelmi burzsoáziát" és a „bürokratikus burzsoáziát", mint fő szövetségest igyekszik az imperializmus kezelni. Bár a hazai burzsoázia érdeke a tőkefelhalmozás és újratermelés saját gazdasági rendszerben; az erőviszonyoktól függően, bizonyos remanens szimpátiával nézi a külföldi tőke terjeszkedését, benne a maga lehetőségeit is keresve. Azt is észre kellett azonban venni, hogy az új viszonyokhoz való alkalmazkodás kényszere igen erős. Elsősorban azért, mert az imperializmus elvesztette korábbi erejét. A tudományos technikai forradalom következtében a termelőerők növekedtek, a növekedés a tőke és a termelés internacionalizálását sürgette és a fejlett tőkés országok közötti gazdasági kapcsolatok intenziválásának irányába hatott. De ennek következtében megváltozott ezen országok gazdasági struktúrája. Ez a kevésbé jövedelmező ágak kihelyezését segítette, de a kihelyezésre infrastrukturálisan nem volt a fejlődő világ jó része felkészülve, így az elmaradottság a gazdasági fejlődés, de a tőkés befektetés gátjává is vált a monopóliumok számára. Ezért a „képzési segélyben" megfogalmazott elvek a feldolgozó ipar szintjének emelése mellett, a jövedelemstruktúrában meglevő éles különbségek lebontását, kvalifikáltabb káderek képzését szorgalmazták, hogy a belső igények, a belső piac növelésével az extenzívről az intenzív kizsákmányolásra térhessenek át. Az intenziválódás egyik fontos feltétele a jelenlevő tőkeerő minősége, mennyisége és politikai „szalonképessége". Ezeknek a kívánalmaknak is igyekszik a tőke nagy alkalmazkodóképessége révén megfelelni. A tőke és a termelés internacionalizálásának a jelenségéről van szó, s a fejlődő országok tőkeigénye kedvez a kollektív behatolás tendenciájának. Ezt teszi lehetővé a Világbank és leányvállalatainak tőkeereje és burkoltabb profilérdekeket kifejező mechanizmusa. A Világbank a részvénytársaságokhoz hasonló felépítettségű multinacionális vállalkozás (International Bank for Reconstruction and Development), amely 75 százalékban tőkés részesedésű. Az innen felvett kollektív államkapitalista kölcsönnek majdnem mindig politikai feltételei is vannak, ha nem is olyan nyíltan megfogalmazottak, mint a nyugatnémet imperializmus ún. „Wohlverhalten" klauzulája (amely a kölcsönt a felvevő politikai magatartásához köti). A Világbank két legfontosabb leányvállalata az IFC (Internationale FinanzCorporation) és az IDA (Internationale Development Agency). A neokolonializmus harmadik szervezeti fellegvárát az ún. „társulások" képezik (Assotiationen). [Ilyen pl. az afrikai államok „társulása" (19) az Európai Gazdasági Közösséghez.] A szervezet „fejlesztési alapja" (Entwicklungsfonds) a „fejlesztési segélyprogram" legfontosabb financiális központja. Végül a neokolonializmus igen jelentős szervezeti egységei az ún. „információs csoportok". Ilyen pl. a Haager-Klub — nyolc európai kapitalista ország részvételével. A Pariser-Klub, amely az agentív pénzügyi élet egyik hangadója, míg az előbbi a brazil külföldi tőkeexpanziót koordinálja, az Indian-Pakistan Konsortium, az 1966 óta fennálló Tokio-Klub stb. Ebből a típusból fejlődött ki történelmileg a „közös társulások" rendszere, amely nem azonos a fentebb említett „associacio"-val. Ez az imperialista 46