Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1978. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 14)

Végül is ez az új funkció inherens módon, gazdasági, politikai, ideológiai koncepció kialakításának forrása lesz, amely a szocialista világrendszer komplex befolyása alól szeretné önmagát kivonni; s a fejlődő országokkal együtt, de azok doyenjeként kívánja látni befolyásának, erejének kiterjesztését. Az új funkció, a régi antikommunizmus mellett tehát, egyszerre két mozzanatra terjed ki. A szocialista orientáció és a fejlődő országok prekapitalista maradványai ellen egyaránt irányul. Az első korábban, az utóbbi a második világháború után, a fejlett tőkés országok gazdasági struktúrájában bekövetkezett változás miatt erősödött fel, amely a fémipart, gépipart, vegyipart, szállítóeszközök gyártását stb. szorgalmazta, viszonylag elmaradott könnyűipar mellett. A tőkés újratermelési folyamatnak azonban a könnyűiparon kívül a nyersanyagkitermelés és szállítás is az előfeltétele. Tehát be kell a fejlődő országokat is kapcsolni a fenti két tényező miatt. A megtermelt javakat azonban el is kell adni. Ez a „harmadik világ" több százmilliónyi lakossága nélkül, illúzió. így az imperializmusnak ismét észre kellett venni a fejlődő országok lakóiban a potenciális fogyasztót. „A fejlett kapitalizmusnak nemcsak a kvalifikált munkások nagy számára van szüksége, hanem fogyasztókra is."

3 Az imperializmus a fenti gazdasági érdekektől vezetve új stratégiai-tatkikai vonal kidolgozását tartotta szükségesnek. Ennek egyik komponense volt a szocialista világrendszer gazdaságában, politikájában való „réstalálás", a másik a fejlődő országok forradalmi útja eltorlaszolásának irányába hatott. Ezt a katonai, politikai, ideológiai eszközökön túl ismét neokolonialista újdonsággal, „struktúrapolitikával" kívánta elérni. A hazai burzsoázia bekapcsolása azonban kétélű fegyvernek bizonyult. A fejlődő országok burzsoáziája hajlik az együttműködésre, a belső reformok bevezetésére. De természetéből adódóan a külföldi burzsoáziát és a hazai mozgalmat is szeretné kihasználni. A kettő harcából azonban mindig vagy ellenforradalmi, vagy reformista, a kapitalista termelési viszonyokat előkészítő és védő lényegéből adódó funkciója, kerül ki győztesen. Ma is igaz Leninnek az a megállapítása, amely kifejlett formájában és hosszabb távon, a nemzeti burzsoázia antiszociális magatartására hívta fel a figyelmet. „Amikor a polgári demokratikus mozgalomról beszéltünk, az a vád ért bennünket, hogy minden különbséget igyekszünk elmosni a reformista és forradalmi mozgalom között. Holott éppen ez a különbség az utóbbi időben az elmaradott, gyarmati országokban világosan megmutatkozott, mert az imperialista burzsoázia erejének megfelelően igyekszik az elnyomott népeknél reformista mozgalmat létrehozni. A kizsákmányolt országok burzsoáziája és gyarmattartó országok burzsoáziája között egyfajta közeledés észlelhető úgy, hogy az elnyomott országok burzsoáziája gyakran, bár a nemzeti mozgalmat támogatja, ugyanakkor az imperialista burzsoáziával egyetértésben, azaz vele, minden forradalmi mozgalom és forradalmi osztály ellen harcol."

4 Ha a hazai burzsoázia természetéből ez a kettősség következik, akkor csak a nemzetközi proletármozgalom áll maradéktalanul a fejlődő országok progresszív erői mellett. Lenin mindezzel azonban nem elégedett meg; a dialektikus tagadásban az új út megjelölése is megfogalmazódik. Tehát az, hogy az elmaradott országok fiai számára a kapitalista stádium elkerülhető. A burzsoá gazdaság és ideológia csak mennyiségi különbséget lát az imperialista és nemzeti burzsoázia között, amelynek az egyetlen mértékegysége az egy főre eső nemzeti jövedelem. Pedig a gyengén fejlettség nem az egy főre eső nemzeti jövedelemre redukált állapot, amelyet a kapitalizmus nem képes megszüntetni a maga eszközeivel. Abszurd dolog lenne azt állítani, hogy egy folyamat — a gyengén fejlettség —, amely a kapitalista fejlődés elkerülhetetlen eredményeként, a kolonialista 44