Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1975. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 13)

czés Z. vizsgálatai e neogén üledékekben bükki eredetű kavicsot nem mutatott ki, ezzel bizonyítékokat szolgáltatott a déli irányból származtatható eredetére és arra, hogy a bükki felhalmozódási terület a déli távolabbi szárazföld területénél szükségszerűen alacsonyabb helyzetben volt. A kavicstakaró mozgási iránya a terület tengerhez viszonyított helyzetéből is kitűnik. Az alsó-miocénban délről érkező szárazföldi képződmények minden bizonnyal az egész félsziget megjelenésű bükki szárazulatot átjárták. Az áthordódó kristályos kőzetek törmelékei feltehetően pasztákban és csak ideiglenesen borították a felszínt, így a terület részese lehetett annak az intenzív, szinte az egész országra kiterjedő trópusi jellegű tönkösödésnek, amely az alsó miocénban jellemezte hazánk felszínét. H elv éti-korszak fő felszínfejlődési jellemzői A felső-krétától időnként és területenként megszakításokkal tartó trópusi, szubtrópusi klímán folyó tönkképződés az alsó-miocénban enyhén hullámos felszínné alakította az ország területét és ez a felszíni állapot a középső-miocénig tartott. Majd hazánk területén, az óstájer hegységképző mozgások hatására az egységes miocén tönkfelszín rögökre darabolódott. Egyes rögök magasra, mások mélyre kerültek. Helyenként kristályos rögök is magasra kerültek, ott szerepet kapott a folyóvízi erózió. (Bulla B. 1962.) A maihoz viszonyítva fordított felszíni kép alakult ki, az Északi-középhegység nagy részét tenger öntötte el. A Bükk középső része szárazon maradt alacsony tönkfelszín volt. A régebbi irodalomban és ábrázolásban (Vadász E. I960., Bulla B. 1962.) a helvétikumban a hegység szigetet alkotott. Mai ismereteink szerint a helvétikumban megvolt a kapcsolat a szárazfölddel (Radócz Gy. 1965.). Ennek következtében a helvéti szárazföldi képződmények további áthordására és lerakódására volt lehetőség. Tehát a befedés játszhatott szerepet, míg a sziget jellegnél a minden irányú takarólepusztulás dominált volna. A hegység legjelentősebb kvarckavics takarójának kialakítására a helvéti időszakot tekinthetjük a legvalószínűbbnek. Ezt a feltevésünket támogatja a hegység helyzete és a déli kristályos kőzetekből felépített magasabb térszínek jelenléte. A Bükk területe továbbra is egy nagy kiterjedésű denudációs térszín erózióbázishoz közel eső része, a törmelékszállítás „alsó szakasza". így feltételezhető a miocén közepére kialakított tönkfelszín jelentős vastagságú befedése ebben az időben. Figyelemre méltó a helvéti tengerpart vonala, amely szűkre zsugorította a tengerbe nyúló bükki szárazföldi félszigetet. A hegység területén a Felsőtárkányi-medence, a Kis-fennsík egésze, s a Nagy-fennsík keleti része, valamint a DK-i Bükk ÉK-i része e helvéti időszakban is alacsonyabb tengerrel borított térszínek voltak. (Radócz Gy. 1965.) Ezek az ősföldrajzi viszonyok döntő szerepet kapnak a későbbiekben, amikor a Nagy- és a Kis-fennsík morfológiai kérdéseit tárgyaljuk. A mai északi előtér, a Kis-fennsík területe a helvét tenger litorális zónája lehetett, megtisztulhatott szálkőzetig a takaró kőzetektől és így fúrókagylónyomok kerültek a paleozóos-mezozóos mészkövekre. A fúrókagylónyomok 500 m magasságig nyomozhatok a Kis-fennsíkon (Balogh K. 1964.). Radócz Gy. (1965.) geológiai térképe szerint Nagyvisnyó, Szilas-fő, Bartos464