Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1974. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 12)

sokkal lépett túl ezen. Ennek az igazán szerény célnak ellenére sokan szóltak a nyelvtantanítás nehézségeiről, problémáiról. A Néptanítók Lapjában számos megnyilatkozás látott napvilágot a nyelvtantanítás elméletieskedése ellen. Mikor, mennyit tanítsanak? -—• vetették fel többen ezt a napjainkban újra aktuális kérdést. Az újonnan megszerkesztendő nyelvtankönyvek elvi kérdéseivel kapcsolatban pl. ezeket olvashatjuk: ,,A nyelvtanítást illetőleg a t. bizottmány czélszerűnek vélé, hogy a negyedik tanéven túl a nyelvtan tüzetesebb tanítása megszűnjék. Szerény véleményem szerint a nyelvtan a tulajdonképpeni gondolkodástan, és inkább a felsőbb osztályok számára való." [3] Érveltek a nyelvtantanítás mellett és ellene egyaránt. Dölle Ödön a tanítók és tanítójelöltek számára írt neveléstörténetében (1871.) [4] pl. határozottan a nyelvtantanítás mellett foglalt állást: „A nyelvoktatás — mely kezdetben a latin —, később az anyanyelv nyelvtanának tartalomnélküli, s legtöbbnyire értetlen szabályoknak tanultatásában állott — csak az utóbbi évtizedekben talált munkás ápolókra. Azonban a nyelvtani oktatás nagy szorgalommal fejlődvén, szerény kételyek támadtak annak haszna iránt, sőt némelyek elég merészek arra, hogy minden nyelvtant a népiskolából egyszerűen kiűzzenek." (30. o.) Pedig ,,a nyelvtant egészen nélkülözni nem lehet". Nemcsak nélkülözhetetlenségét látták be sokan, hanem azt is felismerték, hogy a nyelvi képzettség mindenféle képzés alapja. Volf György a középiskolai magyar oktatásról szólva [5] kifejtette, hogy a magyar tanításával jogosan elégedetlen mindenki. Az eredménytelenségnek több oka van. Ezek között az első, hogy a többi tárgyak képviselői úgy gondolják, hogy nekik semmi közük a magyar nyelv tanításához. Pedig minden tárgy csak a maga javát mozdítja elő, ha gondol a nyelvre is. Másik gátló tényező: sokan azt hiszik, hogy a gyerek úgyis tud anyanyelvén beszélni, s „minthogy beszéljük, azt hisszük, oly tökéletesen ismerjük, hogy már nincs semmi titka". — Érdemes felidéznünk Volfnak néhány, a módszerrel kapcsolatos haladó gondolatát. „A magyar grammatikát ma már magyarul tanítjuk ugyan — írja —, de még mindig úgy, mint valami idegent. Erről hangosan tanúskodnak iskolai grammatikáink, melyek egytől-egyig mind úgy vannak szerkesztve, hogy a tanuló nem talál bennük mást, mint olyan szóalakokat és szabályokat, melyeket már réges régtől fogva használ és követ. Ha mi a hazai nyelvvel mint valami idegennel bánunk, akkor lehetetlen, hogy valóban azzá is ne váljék . . . Mikor kezdjük már valahára a magyar nyelvet mint anyait, mint hazait tanítani? Gondoljuk meg, hogy tanítványaink már bírják, csak még nem ismerték. Ne untassuk, ne kínozzuk tehát azzal, hogy olyat akarunk velük elsajátíttatni, ami már úgyis sajátjuk, s amit mindössze is csak észre kell vétetni, hogy megmagyarázhassuk. És mindenek fölött ne bánjunk nyelvünkkel úgy, mint valami holttal, hanem minden jelenségét tüntessük föl élő organicus összefüggésében, tehát pl. a mondatot ne a beszéden, s a szót ne a mondaton kívül. Itt legjobb mód az olvasás és elemzés." (60. o.) Az eddigiek világosan mutatják: erre a korszakra jellemző, hogy a tanterv helyesen rögzítette a célt, és a pedagógia elméleti munkásai jó érzékkel ismerték fel a problémákat. Mégis sok nehézség jelentkezett a mindennapi munkában azért is, mivel a gyakorlati nvelvtanírók egyre 44