Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1974. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 12)

változatosabb módon próbáltak feladatuknak megfelelni. Nyilván ennek a módszerbeli bizonytalanságnak volt következménye a nyelvtankönyveknek nem megfelelő színvonala. A gyakorlati munka eredményességét nem sokban segítették elő, ezért sokan feleslegesnek érezték őket. Dittes Frigyes népiskolai módszertanában (1876.) [6] hangoztatta a nyelvtantanítás jelentőségét, de azt is megállapította: nyelvtankönyvre, vezérfonalra viszont nincs szükség. „Az ilyen könyvek rendesen mindig valódi válaszfalat képeznek a tanító és tanítvány között, akadályozzák a kettőjük közötti élénk kölcsönhatást, s tehát megsemmisítik a tanítás közvetlenségét és élénk üdeségét." (84. o.) Sok jogos panasz hangzott el a nyelvtankönyvek színvonalával kapcsolatban. Danninger József Nyelvtani irodalmunk szánandó állapotáról közölt írást [7]; Szarvas Gábor pedig a Nyelvőr hasábjain nyelvünkön való garázdálkodásnak nevezte a korabeli nyelvtanírók tevékenységét [8]. Mivel a múlt század közepén a nyelvtudomány maga is szívesen foglalkozott a gyakorlati alkalmazás lehetőségével, természetes, hogy a nyelvtankönyvek is elsősorban gyakorlati oldalról óhajtották megközelíteni a nyelvtantanítást [9]. Az első tanterv is ezt sugallta. Jellemző, hogy a Néptanítók Lapjának egyik cikkéhez (1869. 506—507. o.) maga a lap szerkesztője fűzte a következő megjegyzést: „A nyelvtani szabályok tudása népiskolai tanulóra nézve csak másodrendű követelmény; a fődolgot képezik itt a helyesen vezérlett értelem-, beszéd- és irályi gyakorlatok." A bizonytalanság annak is következménye, hogy ebben a korban még nem volt tekintélyes, korszerű tudományos vagy népszerű nyelvtanunk [10]. Simonyi Zsigmond még 1876-ban is nyelvtanaink „nagy hátramaradottságát" panaszolja a Magyar Tanügy lapjain. Ezért érthető, hogy bizonyos egészséges türelmetlenséggel sokan nem vártak az Akadémia intézkedésére, hanem vállalkoztak nyelvtanköny írására. Nyilvánvaló viszont, hogy ebből nagy károk is származtak, hogy a nyelvfejlesztést és nyelvszabályozást nem a legképzettebb tudósok irányították [11]. A sokféle nyelvtankönyvben sok hibás tétel is helyet kapott, a nyelvi normák egységesítésében így még nem jelentettek olyan fokú előrelépést, mint azt a nyelvtudomány akkori fejlettségének megfelelően várni lehetett volna. Mindebből következően az első tantervet követő időszakban nem volt hiány a változatos típusú, stílusú és színvonalú nyelvtankönyvekben. Torkos László, Bodnár Zsigmond, Kalocsa Róza, Baráth Ferenc, Imre Sándor, Toldy László, Gyulay Béla, Nogáll János, Farkas Antal, Mártonfy Márton, Nagy János tankönyvei [12] közül sok több kiadást is megért, esetleg átdolgozással (Gyulay Béláé pl. 10 kiadást). De jelentek meg régebbi könyvek átdolgozásai is. Emeljünk ki ezek közül néhányat, és vizsgáljuk meg közelebbről. Erényi (Ehrenteil) Mór könyve [13] pl. évtizedekig volt használatban: első kiadása 1863-ban jelent meg, 8. kiadása pedig 1890-ben, nem kisebb nyelvtanírónknak, mint Balassa Józsefnek átdolgozásában. A szerző könyvének előszavában szót emel az ellen az általánosan elterjedt nézet ellen, hogy a nyelv leglényegesebb szabályait is csak mellékesen és alkalmilag nyújthatjuk növendékeinknek. „Az eszme szép — írja. — Ha azonban a szók üres kongásától magunkat ámíttatni nem akar45