Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1974. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 12)

fögás szerint a külső hatások, az utóbbi szerint pedig a személyiség sajátosságai határozzák meg a pszichikus folyamatokat, jelenségeket. A két felfogást egybeolvasztó, ún. ,,kéttényezős elmélet" sem jelent megoldást. Figyelembe veszi a két komponenst: a külső ráhatásokat és a személyiség sajátosságait, de nem tudja a köztük levő kapcsolatot helyesen értelmezni. Nem számol azzal, hogy a külső hatások, a belső sajátosságok viszonyában végtelenül sokféle kapcsolat jöhet létre. A lelki folyamatok sokrétűsége, sokfélesege, a szituációk különbözősége, a személyiség rendkívül bonyolult sajátosságai végtelen viszonyítási lehetőséget rejtenek magukban. Ezért vallja a tudományos lélektan, hogy a külső hatások mindig csak közvetve hatnak a belső feltételeken keresztül. Nézzük meg — a dialógusok elemzésénél maradva —, hogyan ábrázolta Lermontov a pszichikus folyamatokat, az ő felfogása melyik elmélettel rokonítható. Természetesen a lélektani felfogások művészi szintű megvalósulására gondolunk és nem valami tételszerű alkalmazását kérjük számon az írótól. A hézagtalan motivációra törekvés a dialógusokban is megfigyelhető. Az író eljárását nem lehet valamiféle lélektani iskolához kötni. Sajátosan érvényesülő pszichológiáról van itt szó, amelynek viszgálatakor nem mindig perdöntők a tudományos lélektan törvényei. Specifikusan művészi alkalmazásról beszélhetünk csupán, amelyben az elméletnél is fontosabb az életismeret, tapasztalat. Szem előtt kell tartanunk, hogy Lermontov mindig az élet felől közelíti meg hőseit. Erre utalnak az író Pecsorinról mondott szavai: ,,. . . és bár nagyon jól olvasom a lélek indulatait az arcon, de éppen ez oknál fogva semmiképp nem tudom elmondani önöknek a gondolatait". Alkalmazza a hagyományos lélekábrázolási módszert: a lelki állapot, lelki folyamat jelenségeit külső jelek segítségével is ábrázolja. Az író nem mindig tudja visszafogni hősei iránti ellenszenvét vagy szimpátiáját. Ez igazolódik Pecsorin „piedesztálelméletében" is. Az életben, de minden szituációban „piedesztált" keres magának, amelyre felállva a tömeget elismerésre késztetheti. Ide kötődik egy másik felfogása is, amelyet a természet törvényét követve vallott: a gyengébb előbb vagy utóbb meghódol az erősebbnek. Az élővilágban, különösen az állatvilágban érvényesülő természetes kiválasztódás ősi törvényét alkalmazza az emberi társadalomra. Jóval Darwin előtt vagyunk 1836-ban. Az írói beállítás szerint mindez Pecsorin egyediségét, eredetiségét hangsúlyozza, míg vetélytársának, a hivatalnok Kraszinszkijnak csupán bizonytalan részvét jut. A két fenti felfogásban nem nehéz felfedezni a romantikától örökölt, és sokféleképpen variált emberfelfogást, amely a „hős" és a „tömeg" szembeállításán alapszik. Fontos előlegezésről van itt szó, amely Dosztojevszkij irányába mutat, gondoljunk csak Raszkolnyikov töprengéseire, emberfelfogására, aki két típusba véli sorolni az embereket: alsóbbrendű és felsőbbrendű emberek. Felsőbbrendű, azaz kiválasztott ember, akinek bűnt is szabad elkövetnie, mert ez hovatartozásának bizonyítéka. Anélkül, hogy itt szélesebb motívumnyomozást folytatnánk, utaljunk még arra, hogy a „hős és tömeg" elméletével Gorkij is küzd, és véglegesen az Éjjeli menedékhelyben számol le vele, elveti mint igaztalan, hamis maszlagot. .188