Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1974. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 12)

nek igazát vállaló szépíró, lapszerkesztő és publicista Krleza munkájának szerves alkotóeleme lesz, hisz 1919-ben már Plamen címmel szocialista folyóiratot szerkeszt, munkásgyűléseken vállal szónoki szerepet, a húszas évek elején pedig jeles drámában vonja meg a kelet-középeurópai forradalmak mérlegét (Golgota, magyarul Kálvária címmel jelent meg) — érdekes szépírói kritikáját adva a szociáldemokrácia opportunista szárnyának. Az 1917—22 közötti évek magyar vonatkozásokban rendkívül gazdag Krleza-írásai közül különösen figyelemre méltó a zágrábi Novo clrustvo c. szocialista folyóiratban Hungaricus álnévvel közölt, Harc a magyar választójogi reformért (Borba za madzarsku izbornu reformu) c. tanulmány. Benne a magyar választójogi harc történetét foglalja össze Krleza, meglepő tájékozottsággal (az akkori időkhöz képest), széles körű tárgyismerettel. Már tud az Általános munkásegylet 1868 tavaszán megfogalmazott harci programjáról, melyben ott szerepelt a választójog; tüzetesebben tárgyalja a Fejérváry-féle „darabont kormány" és az SZDP közötti megbeszéléseket, ahol Bokányi vezette a szociáldemokrata küldöttséget; szól az 1906 tavaszán hatalomra került — Krleza szavait idézzük — „reakciós, soviniszta, imperialista magyar oppozíció", a Wekerle— Andrássy—Kossuth-kormány választójogot elodázó lépéséről, majd az 1907-es Andrássy-féle „szemfényvesztő reformról", melyet a munkásság követelései nyomán volt kénytelen a miniszter előterjeszteni, de amely nem volt egyéb — megint Krlezát idézzük —, mint a választójog „nyomorúságos karikatúrája", s amelyet „rendkívül szenvedélyes és heves politikai harc követett", majd 1912. május 23-nak véres eseményei, ahol a magyar munkásság forradalmi erejéről már meggyőződhetett az úri Magyarország. Krleza — aki az események idején még pesti ludovikás — személyes élményei nyomán számolhatott be a pesti tüntetés eseményeiről: „Ki ne emlékezne azokra a viharos és szenzációs napokra, amikor a magyar főváros egy ostromlott vár képét mutatta: az utcákon katonai egységek táboroznak, egész nap lovas századok dübörögnek, tüzérütegek, tábortüzek, géppuskák, csillogó sisakok, bajonettek és kardok mindenütt." A „felborított" és „barikádokká emelt villamosok" mögött „munkásvér ömlött a pesti utcán" és sajnos — írja tovább — az általános és titkos választójog bevezetése mégis elmaradt. 1912 decemberében a Lukácskormány törvényjavaslata csak „egy . . . reakciós, sötét és szánalmas választójogi reformot" tartalmazott. A kérdés újra a nemzetközi munkásmozgalom, nevezetesen az orosz munkásság forradalmi megmozdulásai nyomán került napirendre, a „hoszszú-hosszú ideig szunnyadt választójogi reform ügyéről" „a petrográdi vörös napok fújták le a szürke hivatali port", a magyar munkásság az orosz példa nyomán lépett fel újra követelésével. Ezek a passzusok már 1918 forradalmasodó napjairól szólnak, azokról az időkről, amikor még egyszer utoljára — a polgári forradalmat és a proletárdiktatúrát megelőzően — sikerült a választójogi reformért sztrájkoló magyar munkásságot féken tartania az uralkodó osztálynak. E Novo drustvoheli tanulmányt egész sor magyar tárgyú publicisztikai írás követi 1918 és 1922 között. Foglalkozik bennük „a magyar reál.170