Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1973. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 11)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom-és a történettudományok köréből - Dr. Hekli József: Csehov drámái a moszkvai és leningrádi színpadokon 1950—1970 között

szikus drámaíró világát. Ez a rendezés a mai napig szóbeszéd tárgya maradt. G. Tovsztogonov, a fáradhatatlan művészi ambícióval és kirobbanó tehetséggel megáldott rendező, mai tárgyú és klasszikus művet egyaránt újító ihlettel állít színpadra. Sokáig készült a Három nővér bemutatójára is. Kitűnően ráérzett arra, hogy a nagy elődök felfogását kopírozni nem lehet — a művészetben a másoló ismétlés élettelennek hat —, de a mindenáron való eredeti, meghökkentő, újszerű értelmezések és színpadi fogások erőltetése is meghamisításhoz vezet. Ezért elkerülte az egyik és másik megoldást is, és egy új, igényes rendezői szintézist teremtett, amelyben a letisztult csehovi gondolatok úgy jutnak el a szimbolikus általánosításig, hogy megőrzik pontos tartalmukat, egykori klasszikus ízüket, de a rendező által felfrissített atmoszférában modernnek is hatnaK anélkül, hogy moderneskedőnek éreznénk azokat A Tovsztonogov rendezte Három nővér alapvető célkitűzése az volt, hogy a századforduló orosz értelmiségének átfogó ábrázolását adja. A kiváló rendező azt hangsúlyozta elsősorban, hogy hősei, bár finomak, okosak, szomorkásak, passzivitásukkal, akarattalanságukkal főleg egymást nyomorítják. A három nővér, de a többiek is, gondolkodó, szenvedő köznapi emberek, akik bánatukat méltósággal viselik, de nincs erejük ahhoz, hogy életüket megváltoztassák. Minden jelenetben azonban újra és újra aláhúzza a rendező, hogy hősei sokkal bonyolultabbak annál, hogy csupán egyfajta érzést váltsanak ki. Az egész rendezés a ráismerés, a rádöbbenés erejével hat a nézőre. Mindenki kontaktust talál a színpadi élet és a saját valósága között. A Három nővérben a kitűnő rendező lényegében a forradalmak meg a háború próbáját meg nem állott európai intellektuelek lelkiismereti drámáját fogalmazta meg. A négy felvonás művészi sűrítéssel inszcenálja Prozorovék elkerülhetetlen összeomlását. Az első felvonásban a három nővér házát a jövőbe vetett remény, a családi élet hangulatai töltik be. Ezt fejezik ki a ruhák élénk színei, a viruló virágok, a fehér abrosz. Minél jobban előrehalad a darab, annál inkább eltűnnek a világos színek, a köznapi békés családi életet jelképező tárgyak, s a sötétebb tónusok válnak uralkodóvá a színpadon, halványul a világítás, fakul a díszletek kolorit ja. Ily módon a külső jegyek is finoman érzékeltetik a hősök elszürkülését és elmagányosodását. Remek a zárókép. A darab végén a nővérek — akik illúziójukat és reményüket teljesen elvesztették — mennek a színpad szélén, lassan, mintegy gyászmenetben, ruhájuk is szürkésfekete, majd egy padnál szoborrá merevednek, s ott hangzik el Olga kétségbeejtő kérdés-kiáltása: Jaj, csak tudnánk miért.... A rendező a darab folyamán írneg tudta őrizni azt, ami Csehovnál a legfontosabb — a hősök iránti tárgyilagosságot —, de feltárta ennek a tárgyilagosságnak a másik oldalát is. Tovsztonogov mintegy lefordította a Csehov-dráma „elbeszélő" nyelvét színháza tendenciózus nyelvére. 253-