Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1973. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 11)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom-és a történettudományok köréből - Dr. Hekli József: Csehov drámái a moszkvai és leningrádi színpadokon 1950—1970 között

művész hamarosan összekülönbözik, s Efrosz odébbál, először a Komszomol Színházban, majd később a Mala ja Bronnaja Színházban visz színre egy-egy, fergeteges vitákat kiváltó Csehov-drámát. 1965-ben viszont Marija Knebel, a moszkvai Szovjet Hadsereg Színházban a klasszikus rendezői hagyományokat néhány modern elemmel finoman vegyítve állította színpadra a Cseresznyéskertet. Az idős rendező egész életét főleg a patinás műveknek szentelte, s nem nagyon nyúlt a mai darabokhoz. Knebel Cseresznyéskertje azt a Nyemirovics-Dnacsenkó-i elvet követi, hogy a hősök nem figyelnek egymásra, nem is értik egymást, mindegyikük a maga zárt gondolatvilágában él, ahová mást nem is engednek behatolni. A darab figurái nem mondják ki meggyőződésüket, nem hangsúlyozzák külön szenvedésüket, hanem mindezt éreztetik. Különösen oldja meg a rendező a „cseresznyéskert" díszleteit. Fehér, légies függönykek lebegnek a színpad hátterében. A kritikusok ezt a megoldást többféleképpen értelmezték, sokan e fátyolos fehér háttérben magának az életnek a tágabb szimbólumát vélték felfedezni. A rendező szerint a szokatlan díszlet — a színpadon minden fehér huzatban van — az élettelenség jele. Knebel Cseresznyéskertje osztatlan sikert aratott, mert érződött, hogy minden rendezői fogását művészetének érett bölcsessége diktálta. A fiatal Efrosz — aki sajátos művészi koncepcióval és igénnyel indult új helyén a moszkvai Komszomol Színházban is — már első Csehov-bemutatójával hatalmas vihart kavart. 1965-ben Csehov legszemélyesebb drámáját vitte színre, a Sirályt. Ebben a műben Efrosz két általános érvényű témát talált a színháza számára, a mellőzött tehetség és a kárbaveszett ifjúság egyszerre lírai és tragikus témáját. ,,Ez a két szólam először külön-külön hangzott fel Efrosz művészetében. A rendező egyik este Rozov vagy Radzinszkij ifjú hőseivel tiltakozott az életet maguknak kisajátító jóllakottak ellen, a másik este Bulgakov Molierejével szólaltatta meg a hatalomnak kiszolgáltatott művész tragédiáját. A két szólam a Sirály előadásában olvadt egybe és nagy intenzitásra erősítette fel egymást. Az irodalomba be nem fogadott Trepljov öngyilkosságával az egész »huszonéves« nemzedék tiltakozott a befutott »negyvenévesek« ellen, és követelt helyet magának nemcsak a művészetben, hanem az életben is."

4 Az újrarendezett Sirályból — amellyel Efrosz elegáns szemtelenséggel kesztyűt dobott a tradíciók mögé húzódott színházaknak — feszült nyugtalanság árad. A dráma szereplői nem álmodozva járnak, nem tunyán elmélkednek, hanem dinamika van mozgásukban, erő és szín elmélkedéseikben. Az új felfogásban nem a szerelemben való összekülönbözés, vagy a viszonzatlanság képezi a fő konfliktust, hanem a tehetséges, jóra és szépre vágyó emberek összeütközése a keserű, visszahúzó valósággal. Az újszerű rendezés egyfajta leszámolás az ifjúkori illúziókkal az egyén és a társadalom életében egyaránt. Efrosz számára Trepljov, az elbukó lázadó tragédiája a fontos. Ezért merészen szakítva a hagyományos Sirály-bemutatókkal, nem gördül le a függöny a fiatal író öngyilkossága után, hanem tovább „folyik" a darab. Arkagyina művésznő divatos dalt dúdolgat, miközben a szomszéd szobában fia holtan fekszik, folytatják a 250-