Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1972. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 10)

Nem idézem tovább: ismerjük mindnyájan. A balladában együtt van Szondi és két apródja. Azt juttatják eszünkbe az ismerős sorok, hogy Aranyt és nagykőrösi tanítványait ugyanolyan mély megbecsülés, szeretet és ragaszkodás fűzte egymáshoz, mint Szondit meg a két árva fiút. Arany és tanulói hasonlóan nehéz korban éltek, mint három évszázaddal korábban Szondi és két apródja. Valóban élt a XVI. században a két apród is: biztosan tudjuk ezt a Drégely várát elfoglaló Ali basa egyik leveléből. Ali — négy és fél évvel Szondi hősi halála és Drégelynek török kézre jutása után — 1556. december 30-án arról értesítette levelében Bakabánya magyar kapitányát, hogy ő, Ali basa, szívesen kiváltaná a bakabányaiak fogságából Szulejmán bég szolgáját — akár Szondi két apródjáért is. ,,Itt énnálam — írta a török — két gyermek vagyon, deák, kiket Szondi Györgytül vettem el, egyiknek neve Libárdy és az másiknak Sebestyén." Ügy látszik, négy és fél év alatt sem lett a két fiúból török, akinek Ali hasznát vehette volna. Aranynak ezt a balladáját mindig nagyon szerettem. Az emberi nagyság és helytállás csodálatosan szép himnusza. Minden sorában benne van a nemzet sorsáért való aggódás és a rendületlen hazaszeretet, mégpedig úgy, hogy ezt nem nagy szavak hirdetik, hanem a példa, az éppen egyszerűségükben nagyszerű tettek magával ragadó ereje. Az a legszebb a versben, hogy bár a költő egyetlen szót sem ejt saját koráról: a dicsőséges magyar forradalom és szabadságharc korát felváltó Bach-korszakról — mégis minden szavában ott izzik az akkori jelenhez szólás igénye. Szondi meg a két apród története ma sem egy múltbeli történet elsősorban, hanem a jelennek és a jövőnek szóló örök emberi példa. A Szondi két apródjában magával ragad bennünket az emberi magatartásnak, a szerkesztésnek, a művészi nyelvhasználatnak nagyszerűsége. Az első két verstöredék kezdő sorai („Beborult a csillagos ég felettünk", illetőleg „Szondi vitéz harcolt lelkesen") után milyen telitalálat ez a verskezdet: Felhőbe hanyatlott a drégeli rom . . . Tökéletes kép ez nemcsak egy valóságos nap estéjéről, hanem a XVI. század közepének és az 1849. évi bukást követő egész korszaknak a „felhőjéről", „hanyatlásáról" és „romjairól". Egyetlen sorban három rokon hangulatú szó költői hármassága és a helyet jelölő drégeli szó: korrajz is, hatásos bevezetés is egyszerre. Érdekes, hogy tulajdonképpen egy történet befejezése szolgál itt bevezetésül: éppen most ért véget a vár hősi védelme, s Drégely — legalább romjaiban — török kézre került. Igazi figyelmet Arany szerint nem ez a szomorú valóság érdemel, nem a győztesek „zsibongása", hanem a hősi küzdelem erkölcsi győztesének, Szondinak példája, valamint a két apródé, akik a maguk gyermeki módján (és nem karddal, hanem lanttal a kezükben) folytatják Szondi helytállását. A szerkesztés remeklése az, ahogy a költő — éppen csak észrevétetve a győzelmet ünneplő török hadi népet — az ábrázolás egész reflektorfényét a halálában is diadalmas Szondira és a két árva fiúra veti. 208