Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1972. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 10)

fesszor Pestalozzi fogadását mégis — amint láttuk — másképpen értelmezi, hirdeti és próbálja átültetni az egyik és másképpen a másik. De lássuk Fináczy professzor Pestalozzi-értékelését. Fináczy nem hallgatja el azokat a hiányosságokat, amelyeket a Németh—Frank-féle tankönyvben olvashatunk. Sőt, valamennyit gondosan részletezi, és konkrét hivatkozásokkal is iparkodik alátámasztani. Mégis úgy érezzük, hogy több ízben próbálja is menteni Fináczy Pestalozzit. így pl. amit a tankönyv erélytelenségnek minősít, azt Fináczy Pestalozzi munkatársainak hatalmaskodásával és a mester gyengédlelkűségével magyarázza. Didaktikai érdemeit pedig így méltatja: „Herbart sem alkothatta volna meg az oktatás fokozataira való elméletét, ha előbb Pestalozzi nem állapította volna meg végérvényesen a két leglényegesebb fokozatot a szemléletszerzést és a fogalomalkotás fokozatait. (2. 267. o.) De Fináczy sem didaktikai eredményekben látja Pestalozzi neveléstörténeti jelentőségét, illetve „igazi nagyságát, hanem nevelőszemélyiségében" (8. 268—269. o.) „A pedagógia története egyetlen nevelőt sem tud felmutatni, aki fenségesebb önzetlenséggel gyakorolta volna hivatását." (2. 268.) — állapítja meg Fináczy professzor. Nem hallgatja el azt sem, hogy „Pestalozzi szeme előtt mindig a nép lebegett, és ennek a legelnyoimottabb és a legszegényebb rétege." (2. 269.) Ez a hang már hiányzik a Németh— Frank-féle könyv méltatásából. Úgy érezzük, hogy Fináczy csodálja Pestalozzit, népszeretetét, a nép felemelkedéséért hozott emberfeletti áldozatot. Látja Fináczy Pestalozzi tanítási érdemeit, tiszteletében mégis megmarad inkább az előbbinél, s elmerül az „élet-mártíromság" csodálatában. Ilyen érzelmi rezdülések rezonanciájának lehetünk majd tanúi akkor, amikor eljutnak hozzánk Makarenko könyvei, különösen pedig az Űj ember kovácsa. Viszont érdemes még megemlíteni az Embernevelés Pestalozzi előtti tisztelgését 1946 elején. Ez ugyan már időben a felszabadulás utáni korszakhoz tartoznék, a megemlékezés módja és szelleme azonban még sokkal inkább a felszabadulás előtti gondolkodásmódot mutatja. Az alkalmat az emlékezésre Pestalozzi születésének 200. évfordulója adja. Karácsony Sándor Pestalozziról szóló vallomását tanulmányának talán a legutolsó sorai reprezentálják leghívebben: „Eszköz Isten kezében, aki ezzel az eszközzel, mindezt véghez tudta vinni, amit korának, nekünk én minden idők nevelőinek jelentett, jelent s jelenteni fog még." (11. 10. o.) Körülbelül ilyen hangnemben méltatja a szerző azt a néptanítót, akihez hasonlókra van szüksége a nemzetnék az adott kor nehéz éveiben. Vigaszt a népnek a Pestalozzi-lelkű nevelőktől vár Karácsony Sándor. Kemény Gábor „a korváltó idők" nevelési feladatait és jelentőségét említi elsőként Pestalozzira való emlékezésekor. Ezután nyomon követi a változatos életsorsot, amelyet a szerző szerint „a szív örök megíratlan törvényei szabták meg mindig Pestalozzi útját". (11. 21. o.) S aminek ezen a szív örök törvényei által megszabott úton állandó tanúi lehettünk, az a nép szeretete. „Már húsz éves korában álmodozik a népnevelésről" (11. 23. o.) s ez a gondolat végigkíséri egész életén. 57