Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1970. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 8)

öngyilkosságának, mert így szabadulhat a vérfertőzés nyomasztó helyzetéből. Antigoné azonban rádöbbenti, hogy szabadsága nem az igazi: ,,ödipusz, Ödipusz — őrjöngött Antigoné —, mindig azt csináltad, amire az események sodortak, sohasem lehetsz szabad, ha Iokasztétől megszabadultál is, ha tőlem megszabadulsz is, mindig keresel valamit, amit soha meg nem találsz, s egyre nehezebb a keresés". Ez Ödipuszt a dolgok közötti összefüggések keresésére ösztönzi. Becsapottnak érzi magát, s bár kivájja szemeit, az elhirtelenkedett tettek szörnyű kínja kíséri vezeklő útján. Ödipusz tragédiája az, hogy soha nem tudott cselekedni önállóan, s bár csodálni vagy irigyelni is lehet a távozó királyt, mert „imádott, egyetlen szent önmagát" a „nagy lélek" erejével büntette, amit mindig keresni fog, az nem más, mint az értelmes, okos cselekedetek logikája. Sarkadi nagyon jól tudta, hogy a személyiség teljes szabadsága csak akkor valósulhat meg, ha cselekedeteit a körülményekkel összehangolt szükségszerűség irányítja. S hogy végleg egyértelmű legyen megállapításunk, idézzük még A szökevény (1948) című elbeszélését, amelynek névtelen katonáját, mert az értelmetlen körülmények ellen mert cselekedni, a háborúban elvadult gyilkosok pusztítják el. Aligha vitatható tehát, hogy Sarkadi értelemkereső útján az első nagy leszámolás a háborús múlttal történt, amely áldozatokat szedett és öncélúan pusztító gyilkosokat teremtett. A dolog azonban így túlzottan egyszerű lenne. Az író miközben riportjait írta. és valóban a társadalmi jelen sűrűjében élt, miközben készült az 1949 után művészi igazsággá jegecesedő mondanivaló, nemcsak a háborús múlt emlékeivel nézett szembe, de szembe került önmagával is. Ennek bizonysága az 1948 nyarán félbemaradt Oszlopos Simeon című regénye. Hőse teljesen szakít a világgal, mert a világ is magára hagyta. Felbomló világban felbomló személyiség a regény hőse, mert közöttük minden kontaktus értelmetlenné vált. B. Nagy László már idézett tanulmányában utal a regény kapcsolataira, azokra az ösztönző motívumokra, amelyeket Sarkadi Németh Lászlótól, de legfőképpen Joyce Ulyssesétői kapott. Minket most sokkal inkább az érdekel, hogy a naplószerű én-regény íróval azonosult hőse képtelen a cselekvésre, s már egy beteges lelkiállapot teljes értelmi züllésében, a szubjektív individualizmus zárt körében tud csak megmaradni. A félbemaradt regény záró jelenetében tükörbeli arcmását szemlélő, és tekintetében a magára hagyott emberek egyikének, egy darab emberiségnek tragédiáját felfedező Kis János azt a félelmet sugározza, amelylyel az író ekkori önmagát figyelte: képes lesz-e vállalni a kötelező cselekedeteket, amelyeknek értelmét a felfedezett népi sors egyre jobban megvilágította. És itt nemcsak az új utakra lépő társadalom vállalásáról van szó, hanem Sarkadi személyiségének fegyelmezettségéről is. Képes lesz-e megbirkózni a feladatokkal, vajon a zaklatott idegrendszer engedelmeskedik-e majd az értelem parancsának? Az aktivitási vágy és a körülmények lehetőségei egyensúlyba tudnak-e úgy kerülni, hogy ne csak a teljesítmény individualista gőgjét fejlesszék ki a lélekben, de a közösség hasznára végzett cselekedetek felé emeljék személyiségét, túl az öncélú tettek és az alkohol mámorán? 73