Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1970. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 8)

kai teli életét rajzolják meg a földosztás után. (Űj jobbágyság felé.) A szociográfia és a publicisztika éltető elem volt számára, amelyben a felfedezés lázas örömével tettekké formálhatta cselekvési vágyát még akkor is, amikor a népiek újrainduló folyóirata, a Válasz kapcsolta körébe 1947—48-ban. Jelentős írásokban támadta a forradalom bürokratáit, bírálta a népi kollégiumok nevelési rendszerét, amelyben az egyoldalúvá vált politikai nevelés elhanyagoltatta a szakmai képzést [3]. Sajátságos dolog, hogy ez a valóságközelség csak 1949 után vált szépírói műveinek ösztönzőjévé. Talán természetes ez így, hiszen a jelen cselekvési perspektívái csak a múlttal való leszámolás után eredményezhettek művészi rangú igazságot. Figyeljünk azonban arra, hogy ez a leszámolás is az egyéni sorsot determináló körülmények morális konfliktusát jelentette Sarkadi számára. A félelem, a rettegés és kiszolgáltatottság mellett a körülmények megteremtik a gátlástalan tettek anarchiáját, amikor az értelmes cselekvési vágyból már csak a teljesítmény vakmerősége marad meg. Ily módon a cselekvésre törekvő személyiség kettéválik, és már az első novellákban megszületett nemcsak a B. Nagy László által a Sarkadiéletmű ,,két őstípusának" nevezett gátlástalan, a kaland izgalmát vállaló ,.játékos" és a körülményeket elszenvedő szelíd hős kettőse, hanem a két lehetséges alaphelyzet is. Az író a háborús szörnyűségek és vérengzések emlékétől szabadulva látta ilyennek a személyiség kötöttségét: Kőműves Kelemen elszenvedi, hogy felesége az ördögi Boldizsár által kiagyalt ötlet áldozata legyen, és vérével-húsával erősítse a leomló várfalat (Kőműves Kelemen, 1947), a szelíd Marszüászt a gyilkossá züllő. szép Apolló nyúzza meg (A szatír bőre, 1948), a sátáni Zsigmond hadnagy szinte énjének ellenpólusaként cipeli magával az öncélú gyilkosságtól öklendező Ábelt (Pokolraszállás, 1948) [4]. Az író úgy harcolt a determináció ellen, hogy tagadta jelentőségét: hirdette, hogy csak a puszta tények a fontosak, az összefüggések keresése az önámítás rabságába dönti a személyiséget. Az önámítás pedig végletes szubjektivitás, ami nem jár messze a hazugságtól sem: „Képtelenek vagyunk még magunk előtt is úgy vallani be a tényeket, ahogy megtörténtek. De ha a tényekhez nem is teszünk hozzá szándékosan semmit, még mindig ott vannak a tények közötti összefüggések. Ezek aztán reménytelenül szubjektív összefoglalásba szaladnak bele — szubjektivitás helyett itt egész nyugodtan mondhatnék hazugságot is — s ezeknek az összefoglalásoknak tulajdonsága, hogy mentségeket keresnek a történtek számára. Ez önámítás" — mondja Virág, a próféta az 1947ből való Az önámító halála című elbeszélésben. A Párbaj az igazságért Hektóra is ezt a szubjektivitást vágja gyilkosa szemébe: „Bosszút állok — mondta Akhilleusz — A bosszú az igazság. Hektor nevetett: — Persze, a magad igazsága . . ." Tévedés lenne azt gondolni, hogy a fenti összefüggésekből kiolvasható szkepticizmus egyetlen tanulsága Sarkadi korai elbeszéléseinek. Már ekkor kellő távolságból tudta szemlélni önmagát. Az 1948-ban keletkezett Ödipusz megvakul című elbeszélésben a király örül Iokaszté 72