Az Egri Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1968. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; : Nova series ; Tom. 6.)

sei még bizonyos hátteret is fest. Beszél az anyagrész fontosságáról,, némely gyakorlati vonatkozásáról, a későbbiek során való felhasználásáró] stb. De végül is megismétli a kiemelt három-négy kérdés közül azt, amelyet az első felelőnek meg kell válaszolnia. Idáig nem szokott lenni zökkenő. Ezután azonban gyakran az történik, hogy a tanár és a tanulók által többször is megfogalmazott kérdéstői függetlenül próbál felelni a felszólított. A nevelő ennek hallatán először próbálja a tanulót ,,a helyes kerékvágásra ráállítani", de miután kísérlete alig biztat eredménnyel, ,,az egyéni sajátosságokhoz való alkalmazkodás nevében" enged a. kapkodásnak, illetve annak, hogy ,,hadd mondja azt, amit tud, és. úgy, ahogy tudja". Ezzel a „humanizmussal" igen sokat ártanak a nevelők. A tanuló ilyen teljesítménye meggyőzhet arról bennünket, hogy a gyerek próbált figyelni az előző órán, és iparkodott tanulni otthon, a reprodukció mégsem ér semmit, mert végeredményben a kérdésre nem válaszolt. Ha azt látja a gyerek, hogy az ilyen válaszokkal is „megélhet, úgy ahogy", kevésbé törekszik tudatos munkára, és különben jó szorgalmi teljesítmény ellenében is megelégszik a „humánus elégségessel". Már az alsó tagozatban hozzá kell szoktatni a tanulókat ahhoz, hogy mindig a kérdésre próbáljanak felelni. A környezetismereti órán és az olvasási órákon a feleletek alkalmával nyilván az emlékezetben is kell keresgélniök. ha ilyen természetű a feladat. De nem lehet elfogadható válasz az, ami éppen eszükbe jut, hanem csakis az, ami egyben válaszol is a kérdésre. Tanulják meg már az alsó tagozatosok, hogy olvasás köziben is mindig választ keressenek valamilyen kérdésre, s olykor maguk is állapítsák meg, hogy az olvasmány egyik-másik része milyen kérdésre válaszol. Ez a probléma különben a tanulóknak a tankönyvi munkájával függ szorosabban össze. Megemlítését azért tartottuk indokoltnak, mert így élesebben rá tudunk mutatni az egyéni feleltetés funkciójára,, vagy még inkább annak a munkának a funkciójára, amelyet az egyéni feleltetés elsősorban ellenőrizni kíván. Az egyéni feleltetésben főleg az otthoni tanulás eredménye tárul fel. Az alapvető szabályokat és elemi műveleteket elsajátíthatja a tanuló sokszori hallás vagy huzamosabb iskolai gyakorlás alapján is.. Ez az elsajátítás azonban nem teljes értékű. Az auktorok nem győzik hangsúlyozni, hogy „a szókincs és a beszédstílus minden tantárgyban különböző. Egy matematikai szabály levezetése, egy irodalmi jellemzés, egy földrajzi tárgy leírása, különböző szóbeli kifejező eszközöket igényel... A tanárok alig tudnak elég gondot fordítani arra, hogy a tanulók elsajátítsák a tantárgy tartalmának megfelelő beszédsajátosságokat. . ." [11]. A szaktárgyi stílust, de az általános ismeretek megfogalmazásához szükséges beszédsajátosságokat sem tudja elsajátítani a tanuló — legalábbis kellő fokon nem, — az otthoni egyéni tanulás mellőzésé-