Az Egri Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1968. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; : Nova series ; Tom. 6.)

1917. jan. 23-án már elkeseredéssel jegyzi naplójába: „...magának nagyon sokat szeretnék írni, sokkal többet, mint másnak. De nem erről az életről, amit itt élek. Nem!" Azok a versek, amelyeket Zalka ezekben az években Rellának írogat, nemcsak egy mélylobogású szerelemnek őszinte, férfias vallomásai, de tükrözői annak a vívódásnak is, amelyet az egri szerelem emlékei vívnak meg forradalmasodó nézeteivel. Eszmei állásfoglalása csak fokozatosan fordult szembe kora társadalmi rendjével. A háború az ő számára is idegen, értelmetlen, sőt gyűlölt, de ez a háborúellenesség egyelőre még nem antimilitarizmus, hanem csak az elhagyott szerelmes utáni sóvárgás kísérője [8]. Ezt bizonyítják ilyen verssorai: „Tele van a lelkem dalra-fakadással, Nóta, szomorúság — bánatos sírással Óh hogyha nem látlak, zokogni utánad . . .Bánatos dalok fakadnak szívemben" [9]. A hazavágyók „szerelmes optimizmusával" álmodik kedveséről, a hazajutásról, s harcol minden ellen, ami ennek a hazatérésnek megvalósulását gátolja. A készülő forradalom hullámai messzire elcsapnak: az Októberi Forradalom felrázza a fogolytábort is, de Zalka még egyre tusakodik, s továbbra is magában hordozza a kettősséget. 1917. nov. 9-én még így ír: „a Téli Palotának ágyú van szegezve a békéért... mi pedig talán elindulunk végre és vége lesz a fájdalmunknak . .. Most te vagy az én örömöm, célom, te parányi, de mégis nagyhatalom, aki lecsókolod majd arcomról a panaszt [10]. A szíve hazahúzza, de már egyre inkább rokonszenvezik azokkal, akik magukra öltik a vörösgárdisták egyenruháját. Zalka nem született hősnek, forradalmárnak. Az „otthoni tradíció", az útnak-indulás határozza meg gondolkodását, a világ dolgaihoz való hozzáállását. A hadifogságban, az előre- és hátralépésekkel teli keserves évek tisztítótüzében — írja Garamvölgyi [11, 1] — új ember született. Még nem a későbbi, merész lázadó, de már-már maga is odaáll a forradalmárok mellé, sőt úgy érzi, a forradalmárok élére, — amikor újra megtorpan. Havas fehérben sikong a tavasz A tűnő tél pazar uralma dől. És hiába sírnak már a hideg fuvallatok, A nap visszanevet kelet felől. Én is hiába remélek reménytelenséget, Megyek a múltba, kezdem elől Lelkemre rákiált a tegnap bűne — A halál kacag rám nyugat felől. 488