Az Egri Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1966. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; : Nova series ; Tom. 4.)

I. Tanulmányok az oktatás és nevelés kérdéseiről - Dr. Berencz János: Erkölcsi nevelési problémák a magyarországi vidéki pedagógiai sajtóban 1867—1945.

zódását, rágalmazását, bátran megírta róla, hogy álláspontja „minden, csak nem krisztusi!" A reakciós, soviniszta megnyilatkozások tömege természetesen magával hozta a jelszavak elkoptatását, a frázisszerűség ürességét, unalmát is. Még a nacionalizmustól erősen áthatott pedagógus-cikkírók is hangot adtak némelykor a csömör, az unalom érzésének. Így pl. Huhn Gyula a „Dunántúli Tanítók Lapja" (Szombathely) 1929. évf. 1. számában „Az irredentizmus és a hazafias közhelyek" címmel írt cikket. Sokallja, hogy egyetlen ünnepélyen sem marad el a jelszó: „A Kárpátoktól az Adriáig...!" E folyton ismétlődő jelszavak olyanok, mint egy-egy unos-untalan fogyasztott étel: szeretjük a túrós palacsintát, de nem hónapokon át mindennap — kockáztatja meg a hasonlatot a szerző. „A hazafiság, az irredentizmus nem arra való, hogy bekenjük nemzetiszínre és addig paskoljuk, míg a mellénygombunk ís nemzetiszínt izzad" — vonja le a konklúziót ingerülten a cikk. A reakciós nacionalizmus új vonása az „antibolsevizmus", a militarizmus, — majd a totalitárius, fasiszta eszmék propagálása — a vidéki sajtóban is. Sokat foglalkoznak a burzsoá ifjúsági mozgalommal, a cserkészettel is, melyet az ellenforradalom a „keresztény-nemzeti" nevelés jelszavával itat át. A levente-mozgalom — mint hivatalos militaristafasiszta szervezet — jóval kevésbé népszerű, a vidéki folyóiratokban is ritkán találkozunk vele, akkor is inkább a foglalkozások szervezésével, módszerével foglalkoznak. Van azonban egy cikk, amely őszintén szól a levente-kiképzés durvaságáról. Ez a Komáromban megjelenő — 1938-ban Horthy-Magyarországhoz visszacsatolt — „Magyar Tanító" című folyóiratban történt. (1939/11—12. sz. Lóska Lajos: „Néhány szó a levente-oktató tanfolyamról.") A szerző a felvidéki tanítók levente-átképző tanfolyamának felháborító élményeit szólaltatja meg. Eleinte csupán furcsálták a keménységet, durvaságot. De aztán, „mikor káromkodások, durva, parázna szavak következtek, melyek nem kímélték az Istent, a vallást, meg a többi szent dolgokat, és állandóan gyalázatot szórtak a nőkre, még a legegyszerűbb emberek is megütköztek . . . mire valók azok a csúnya káromkodások és a női nemet, ahová tartoznak a magyar anyák is, becsmérlő szavak? Hiszen ezek teljesen megsemmisítik a különben vallásos, hazafias és lovagias szellemet."(!) Érdekes, — de nem véletlen — hogy a „valláserkölcsi nevelés" jelszavának képmutató volta, durvasága éppen a hivatalos, militarista levente-szervezetben ütközött ki legjobban — és ez a Csehszlovákiából visszacsatolt tanítóknak volt igen feltűnő. A polgári demokratikus Csehszlovákiában élt tanítók számára nyilván különösen visszataszító volt a „valláserkölcsi" frazeológia és a valóságos durva bánásmód közti szakadék. ** * b) Űj vonásként mutatkozik viszont a Magyarországtól elcsatolt tanítóság nemzeti érzésének, nacionalizmusának alakulása. Érthető, 4* 51