Az Egri Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1965. 1. köt. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; : Nova series ; Tom. 3.)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Bihari József—Dr. Tóth Imre: Nagy orosz nyelvészek. I. A. Baudouin de Courtenay, a modern nyelvtudomány úttörője

már megtalálhatok e megkülönböztetés elemei, ha első megjelenésükben csak a hangtan területére vonatkoznak is. 1877-ben megjelent egyetemi előadásai tematikájában azonban már a hangrendszer statikai, illetve dinamikai szemléletét a morfológia területére is kiterjeszti. A morfológiát kettős szempontból vizsgálja: a morfológiai statika és dinamika szempontjából. A statika és dinamika viszonyát úgy fogja fel, hogy azok nem egymást kizáró fogalmak. Egy adott pillanatban mindkettő jelen van: „A nyugalom, a megállás, a megtorpanás — látszólagos jelenség: a mozgás egyedi esete a minimális változások feltétele esetében. A nyelvi statika csak dinamikájának, illetve kinematikájának egyedi esete" — írja [15]. Ezek a megállapítások megdöbbentően hasonlítanak de Saussure szavaihoz, aki a következőket írja a nyelv változásáról: „Valójában abszolút mozdulatlanság nincs, a nyelv minden része változásoknak van alávetve: minden periódusnak megfelel egy többé-kevésbé észrevehető fejlődés. Ez gyorsaság és intenzitás tekintetében különféle, de az elv ettől nem: változik; a nyelv áradata szakadatlanul folyik" [16], Baudouin de Courtenay statikai, illetve dinamikus nyelvszemléletét kapcsolatba hozzák F. de Saussure szinkroniájával és diakroniájával. A statika megfelel többé-kevésbé a saussuri szinkroniának, a dinamika a diakroniának. Ezzel kapcsolatban szeretnénk megjegyezni, hogy — később Baudouin eltávolodott ettől a felosztástól és mint A. A. Leont'jev megállapítja, a nyolcvanas években a kettős felosztást hármas tagolódás váltotta fel: a nyelvben statikát, dinamikát és történelmet lát [17]. 2.6. A nyelv dinamikus aspektusú vizsgálata terén Baudouin de Courtenay már az 1870-ben megjelent Az ólengyel nyelvről a XIV. századig c. értekezésében megkülönbözteti a nyelvtörténet két oldalát: a külső nyelvtörténetet és a belsőt. 1871-ben megjelent Néhány megjegyzés a nyelvtudományról és nyelvről c. előadásában bővebben kifejti a nyelvtörténet e két oldalának sajátságait és fölsorolja forrásaikat is. „A külső nyelvtörténet szorosan kapcsolatban áll hordozóinak sorsával ... A belső nyelvtörténet a nyelv fejlődésével foglalkozik önmagában, a nyelv életével, nem vonatkoztatva el természetellenes módon hordozóitól, az emberektől... A belső nyelvtörténet azt vizsgálja, hogyan beszél a nép egy adott időben, vagy több évszázad lefolyása során s miért beszél így; a külső — hány ember beszéli és mikor... A belső és külső nyelvtörténet kölcsönösen hatással van egymásra. A külső nyelvtörténet hatása a belsőre erősebb, mint fordítva" [18]. A nem nyelvi eredetű tényezők nyelvre gyakorolt hatásának fontosságát hangsúlyozza F. de Saussure is. Szerinte a külső nyelvészethez tartoznak „mindazok a pontok, amelyeken a nyelvészet az etnológiával érintkezik, minden kapcsolat, amely a nyelv története és a nép (rassz), vagy civilizáció története között létezik [19]. Kettejük felfogása között a különbség az, hogy Baudouin de Courtenay e kettős felosztást csak a diakronikus szemléletű nyelvtudományban látja jogosultnak, míg Saussure nem érinti a diakrónia kérdését, holott a felvetett problémák tárgyalása szinte követeli a történeti megközelítési módot. 174