Az Egri Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1964. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; : Nova series ; Tom. 2.)

I. Tanulmányok az oktatás és nevelés kérdéseiről - Csillag Béla: A taktika szerepe a sportjátékokban

oldások azonban akkor jók, akkor helyesek, ha összhangban vannak a társak elgondolásával, és a csapat érdekeit szolgálják. Ilyenformán be­szélünk egyéni taktikáról és csapattaktikáról. A mérkőzés előtt, a mérkőzés valamennyi epizódjának megoldására az edző, a szakvezető nem adhat utasítást, mert nem láthatja előre a helyzeteket, de a labdajátékokban egyébként is ritkán fordul elő két egyforma helyzet. Az ilyen „problémák" megoldása kizárólag a játé­kosra hárul, s attól függően, hogy ezeket az adott körülményekhez ké­pest jól vagy rosszul oldja meg, használ vagy árt csapatának, jó takti­kus vagy rossz taktikus. Azt, hogy valaki jó taktikus, vagy kevésbé jó taktikus, meghatá­rozza az a körülmény, hogy bizonyos helyzetekben miként találja fel magát. Ez feltétlenül gondolkodást igényel, intelligencia kérdése. Kétségtelen tény, hogy a pályán olyan játékosok is kiválóan meg­oldják a különböző helyzeteket, akiknek általános intelligencájuk ala­csonyszintű, „játék-intelligenciájuk" viszont széleskörű, fejlett. Percy Cerutty, az ausztrálok neves atléta edzője mondja: „Bármilyen izmos legyen is az atléta, sosem érhet el kimagasló eredményt magasfokú in­telligencia nélkül" [5]. Ha ez így áll az atlétikában, akkor feltétlenül el­mondható a labdajátékokra is. A mérkőzésen a játékosok különféle feladatokat hajtanak végre, és ezeket a nézőktől, a pálya talajától, időjárástól, ellenféltől, saját társaik­tól befolyásolva teszik. Ilyenformán a taktika szoros kapcsolatban van az említett körülményekkel. Ha ez így van, akkor a taktika feltétlenül befolyásolja az egyes sportjátékok fejlődését annyiban, hogy az ellenfél taktikájához alkalmazkodni kell. Természetesen ez nem jelenti az ellen­fél taktikájának átvételét, másolását, de jelenti az ellene való játékot, az ellentaktikát. Az ellenfél játéka megszabja a saját csapatunk játékát és fordítva. Az egyik csapat támadóinak játéka meghatározza a másik csapat védekezését, és ez a védekezés visszahat az ellenfél támadására. A védők és támadók örökös harcából hol az egyik fél, hol a másik fél kerül ki győztesen. Hol az egyik, hol a másik talál valami új, szo­katlan formát, kényszerítve ezzel a másikat az alkalmazkodásra. A támadó játék előretörése a védő játék fejlődését siettette. A véde­kezés a támadókat serkenti, hogy törekedjenek újabb és újabb megoldá­sokra az eredményesség érdekében. Egy új támadástaktikai elképzelés kényszeríti az ellenfél védelmét arra, hogy megkeresse az ellene való ésszerű harcmódot. Pl. a labdarú­gásban a sok mozgásos csatár játékkal szemben eredménytelennek bizo­nyult a régi védekezési szisztéma. Kialakult tehát az a védekezési forma, ahol 6—8 védőjátékos megszállja a saját kapuelőtér környékét és áten­gedi a pálya középső harmadát, a gólszerzés szempontjából veszélytelen zónát az ellenfélnek. Egy-két csatár, aki az ellenfél leshatárán tartózko­dik, az előrevágott labdával igyekszik gólt szerezni. Vagy kézilabdá­zásban az egysoros zónavédelem ellen távoli átlövésekkel próbálkoztak eredményesen, mire a védők kialakították a kilépéses védekezési for­mát. A támadók viszont az ellen a beálló játékosok helyzetbe hozásával kísérleteztek. 95

Next

/
Oldalképek
Tartalom