Az Egri Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1963. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; : Nova series ; Tom. 1.)

I. Tanulmányok az oktatás és nevelés kérdéseiről - Kovács Vendel: A bemutatás alkalmazásának gyakorlati problémáiról

nénk el, ha a látványosság elhúzása a képszerkesztés lényegi megértésének rovására történnék. Az érdekes bemutatásnak fokozatosan el kell jutni oda, hogy a tárgy és a jelenség akkor is érdekes legyen a tanuló számára, ha ő maga találkozik vele, mert tudja már, hogy hogyan közelítsen hozzá, hogy észrevegye benne és felfedezze benne az érdekest. S ide úgy jut el a tanuló, ha megtanulja kezelni a szaktárgy jelenségeit, ha megtanulja vizsgálni az oktatás tárgyait. Erre a tájékozódásra pedig nyilván úgy tesz szert a tanuló, hogy fejlődés során, mind több hasonló jelenség vizsgálása közben, ő maga is próbálja forgatni, mozgatni, módosítani, változtatni a jelenséget, illetve annak beállítását. Közben természetesen nézni és vizsgálni is tanulja a jelenséget úgy, hogy maga is tesz fel kérdéseket, s iparkodik azokat a jelenség türelmes szemlélésének segítségével önállóan megválaszolni. De hogy egyáltalán közelébe kerüljön a tárgynak, azaz, hogy legalább valamelyes tájékozódása legyen a jelenség „kezelését" illetően, az a bemutatásnak egyéb körüményétől és feltételétől függ. 2. A tanulók sokszor azért nem jutnak közel a jelenséghez és azért nem tudnak mit kezdeni vele, mert nem egyszerűsítjük le (eléggé) őket számukra. Mivel nekünk bonyolult megjelenési formában is feltűnik a tárgy jellegzetessége, azt hisszük, hogy a gyerek — legalább segítségünkkel —• szintén észreveszi azt. Csábít is bennünket a jelenségnek összetettebb megjelenési formában való bemutatása. Nekünk ugyanis már így érdekes a jelenség, és nem levetkőztetve, szinte „meztelenen", ahogy pedig a gyermek kezdetben igényli. Csak mikor tanításra kerül a sor, akkor csodálkozunk, hogy a gyerek nem vesz észre a jelenségen semmit sem abból, amit észrevétetni szeretnénk. így történt az egyik általános iskola VI. osztályában is, amikor a magas és mély magánhangzók fogalmának tisztázása volt szőnyegen. A tanár a hangszín ragyogó érzékeltetésével mutatta be Gyulai Pál egyik költeményének a következő sorait: Szótalan ott ülni gilice is restell, Búgó hangján — tudom, tudom — beszélgetni kezd el. Hiába noszogatta a nevelő a tanulókat, hogy mi tűnik fel, mit veszünk észre, mi az érdekes a költemény idézett soraiban, ha a magánhangzókra figyelünk, — nem vettek észre azok semmit, legalábbis abból, amit a tanár szeretett volna, hogy észrevegyenek. Pedig a gyerekek akartak észrevenni. Dicséretes iparkodással kutattak, keresgéltek, de mást nem tudtak észrevenni, csak azt, hogy van hosszú és rövid magánhangzó is az idézett költemény szavaiban. A tanár leinti ezeket a feleleteket, és újra mondja a sorokat. A válasz bátortalanabb, de ugyanaz: a szavakban hosszú és rövid magánhangzók vannak. Az egyik tanuló úgy látszik, mégis „rátalál" a garasra. Bizonytalanul, de kimondja a keresett szót: mély. 89