Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1998. Tanulmányok a magyar nyelv, az irodalom köréből.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 24)

Sebestyén Árpád: A névutós helynevek kérdéséhez

tehát úgy fogható fel, mint egy modell, melyben absztrakt nyelvi elemek viszonylag szabadon szőtt hálójával a konkrét, egyedi valóság aktuális elemeit és az azok között felismert viszonyokat leképezzük" (1970: 304). A ráértéses, rámutatásos vagy szintaktikai egyedítés bármely formája tulajdonnévvé válhatik. Ez valójában jelentéshasadás (Sebestyén 1971: 167). A közszói használati formák létezését és működését nem zavarja, hogy valamely konstrukciójuk egy nyelvi közösségben egy egyed végleges jelölőjévé is vált. „Ha elfogadjuk, hogy az alkalmi egyedjelölés minden módozata megmerevedhetik, és nyelvileg tulajdonnévvé tömbösödhetik, érthetővé válik az a nagy alakszerkezeti tarkaság, amely akár egész mondatok névvé tömbösödését sem zárja ki" (1970: 306). A tulajdonnév tehát nem más, mint valamely köznévi egyedítésnek alkalmiból véglegessé merevedése. Ez magyarázza a köznévi szerkezetek és tulajdonnevek széles skálájú hasonlóságát, a tulajdonnevek alakszerkezeti tarkaságát, illetőleg a két kategória elválasztásának nehézségeit: a jelentésváltozás és tömbösödés természetes nyelvi körülmények közt nem egyik pillanatról a másikra következik be. A mesterséges vagy hivatalos névadáshoz pedig csak az kell, hogy egy a névadó által kiválasztott értelmes vagy értelmetlen hangsort egy létező vagy elképzelt egyedhez hozzárendeljünk: „MZ/X, Emzéperiksz, jelentkezz/" 2. Helynevek keletkezéséhez természetesen elsősorban olyan szavak vagy szintaktikai szerkezetek szolgálhattak alapul, amelyek közszóként dologfogalmi jelentést hordoztak, és összességükben főnévi szófajt testesítettek meg. Barabás András és szerzőtársai úgy fogják fel, hogy több szóból álló szerkezetek nem hordozhatnak szófaji, tehát főnévi jelleget (1977: 136). Ez természetesen nem felel meg az igazságnak. A hagyományos leíró grammatika az alárendelő szintagmák együttes szófaji értékét általában a fölérendelt szintagmatag szófajával azonosnak tekinti (vö. Tompa 1962: 80. kk., a mellék68