Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1998. Tanulmányok a magyar nyelv, az irodalom köréből.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 24)

H. Varga Gyula: Gondolatok a magyar igekötők természetéről

(1983).

2 Ezt a besorolást veszi át Rácz Endre (1985) és Keszler Borbála (1992 és 1995). A föntebb már jelzett minősítési lehetetlenség abból fakad, hogy az igekötő folyamat tulajdonságú alakulat. Igekötőnek lenni a magyar nyelvben ugyanis nem állapot, hanem folyamat: az igekötő olyan nyelvi elem, mely önálló szóból, pontosabban összetételi előtagból a képzővé, pozíciója (alaktani helyzete) alapján előképzővé válás folyamatának - a nyelvleírás idején - egy adott pontján van, beleértve a végpontot is. Pontosabban nem arról van szó, hogy az igekötő határozószóvá válik, hanem a határozó szóról „szakad le", és függetlenedik tőle egy új funkció (delexikalizálódik). A folyamatot sietteti - az állományi kört folyton bővítve - igeképzőink aktivitásának és számának csökkenése, másfelől akadályozza az igekötők viszonylagos alaki önállósága. Emiatt nem lehet az igekötőkről végleges listát sem adni. Szinte minden szakíró és minden nyelvtan más állományt jelöl meg. A bizonytalanságot jól mutatja, hogy Jakab István az általa vizsgált 7 munkában összesen 75 igekötőnek tartott elemet talált, dc közülük csupán 23 szerepelt mindegyikben. (L. Jakab 1976, 9-10.) A magyar igékre és igei származékokra nem jellemző a szóösszetétel. Ha nyelvünk igei utótagú lexémáit áttekintjük, az igetövek előtti morfémákat az előbb felvázolt funkciók, valamint produktivitásuk alapján - a következő csoportokba sorolhatjuk: 1. Nyelvi szerepüket és gyakoriságukat tekintve valódi igekötőknek tarthatók a következők: agyon, alá, át, be, bele, egybe, el, elő, 2 Ebben az esetben a viszonyszó terminust újra kell értelmezni. (Feltéve, hogy a "szemantikai természetű viszonyszó" nem fogalomzavar.) 260