Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 2002. Sectio Scientarium Economicarum et Socialium. (Acta Academiae Agriensis : Nova series)

Pilling János, Sándor Imola: Kommunikációoktatás az orvosképzésben

Ma már mind a négy hazai orvosi egyetemen van kommunikációoktatás, bár ezek keretei eltérőek. A SOTE (ma már: Semmelweis Egyetem) Magatartástudományi Intézetének tantárgyai (kommunikáció, antropológia, szociológia, pszichológia, etika) egymással szoros kapcsolatban állva a gyógyítás holisztikus modelljét képviselik, vagyis azt a szemléletet, hogy az emberi lét testi, lelki, szociális és spirituális vonatkozásai egymással összefonódnak, egymásra kölcsönösen hatnak, s ennek figyelembevétele az orvoslásban is alapvető fontosságú. A magatartástudományi tárgyak oktatása az orvosképzés egészét'átfogja. Ennek részeként azonban a kommunikáció sajnálatos módon az elsőéves hallgatók képzésének vált a részévé. Ennek problematikussága nyilvánvaló annak fényében, hogy első évben az orvostanhallgatóknak a betegekkel még nincs kapcsolatuk - többi elsőéves tantárgyuk (anatómia, biofizika stb.) elméleti alapozó tantárgy. (A kommunikációoktatás helyét kijelölő egykori döntés megváltoztatására tett kísérletek az elmúlt években eredménytelenek voltak - változást előreláthatólag a kreditrendszer bevezetése hoz majd.) A hallgatók saját tapasztalatainak hiánya oda vezet, hogy számos orvostanhallgató téves elképzelésekkel érkezik az első kommunikációs gyakorlatára. Újra és újra találkozunk néhány hallgatónak azzal a véleményével, hogy a kommunikáció oktatása fölösleges, hiszen kommunikálni mindenki tud. A mindennapokban is előforduló, de az orvoslásban kiemelt jelentőségű kommunikációs hibák (információk helytelen átadása, a meggyőző kommunikáció hiányosságai stb.) felismerésének és kiküszöbölhetőségének lehetőségén túl ezek a hallgatók - tapasztalatok hiányában - még nem szembesülhettek azzal sem, hogy az orvosi kommunikáció olyan speciális helyzeteket is magában foglal (rossz hírek közlése, betegségtudat nélküli pszichiátriai betegekkel való kapcsolat, kommunikáció szexuális problémákról, kapcsolat öngyilkosságra készülő vagy öngyilkosságot megkísérelt emberekkel stb.), amelyekkel a hétköznapokban nem vagy rendkívül ritkán szembesülnének, orvosként azonban ezek mindennapos munkájuk részei lesznek. Hasonlóképpen gyakran találkozunk egy másik téves hiedelemmel, miszerint a kommunikáció nem egzakt tantárgy, ez csupán véleményeken, személyes elképzeléseken alapul. Valójában az orvos-beteg kommunikáció témakörében ma már olyan nagyszámú vizsgálati eredmény áll rendelkezésünkre, hogy természetesen ez a tantárgy is beilleszthető a bizonyítékokon alapuló orvoslás keretei közé. Mindez azonban azt jelenti, hogy szemben azokkal a felsőoktatási intézményekkel, amelyekben a kommunikáció önálló karként vagy szakként szerepel (s ahová ezáltal a kommunikáció tanulásának szándékával jelentkeznek a hallgatók), az orvosi egyetemen egy speciális problémával is szembe kell néznünk: meg kell győznünk az elsőéves hallgatóink (legalábbis egy részét) 225'