Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1996-1997. Tanulmányok a magyar nyelv, az irodalom köréből. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 23)

Budai László: A valenciafogalom kialakulása, bővülése és a valenciakutatások problematikája

Ezek az ismeretek összegződtek végül abban a következtetésben, hogy a valenciának különböző szintjei vannak, amelyek egymással kapcsolatban állnak és integrálódnak, amelyeket komplex módon kell figyelembe vennünk akkor is, ha a valenciavizsgálatok csak egyetlen szintre korlátozódnak (Helbig 1982: 11, cit. Lapinskas 1984: 12). A logikai valencia kutatói a nyelvi jelentést mint a formatívával a jel egységéhez kapcsolódó eszmeit veszik figyelembe, amely a visszatükröződési folyamatban keletkezik, és a tárgyak, folyamatok és azok tulajdonságainak in variábilis képét teremtik meg az emberi tudatban. Az objektív valóság bizonyos jelensége ismertetőjegyeinek individuálisan nem variálható képét, amelyet a jelrendszerben egy meghatározott formatívával közvetítünk, nevezik denotativ jelentésnek, és ez a jelentés szolgál kiindulópontként a valencia vizsgálatához. A denotativ jelentést az elemek struktúrájaként fogják fel. Ezeket az elemeket szemantikai jegyeknek vagy szémáknak nevezik. A szémák eredetüket és primer funkciójukat illetően (mint a visszatükröződés egységei) a nyelvi rendszer nyelven kívüli elemei. Belső ismerettartalmi komplexitásuk foka egy adott nyelvben szisztematikusan determinált. Egy széma lehet egyszerű vagy komplex. A legtöbb szójelentés egy meghatározott számú, hierarchikusan elrendezett szémából, illetve szémastruktúrából áll. A szemantikai jegy fogalma pedig azon a feltevésen alapul, hogy a jeltartalmak mint a nyelvi formatíva denotativ jelentései a véges számú rekurrens, distinktiv jegyekből álló formatívákhoz hasonlóan meghatározott szabályok szerint állnak össze, és egymással összehasonlíthatóak, illetve egymástól megkülönböztethetőek. A szemantikai jegyek vizsgálatához a komponenciális analízist hívják segítségül." Ha a szématípusokat a szémák belső struktúrája szerint különböztetjük meg, akkor egy, két vagy több helyértékü relációs szémákról beszélünk. Az egy helyértékü szémák az objektív valóság tárgyainak vagy egyedeinek, tényállásainak, a tárgyai és tényállásai közötti relációknak a tulajdonságait fejezik ki. A modem logikában az egy helyértékü szémát/(a) formában jelölik, amelyben f-et funktornak vagy logikai predikátumnak nevezik, míg az a-nak argumentum a neve. Az a kifejezés, amely egy másik kifejezést meghatároz, a funktor; a meghatározott kifejezés pedig az argumentum. A két helyértékű szémák képlete: R (a, b). Itt az R két helyértékü logikai predikátum vagy relátor. A relácionális szémák az objektív valóság tárgyai vagy egyedei, tényállásai, a tárgyak tulajdonságai és a tárgyak relációi közötti relációkat fejezik ki. Mind a két esetben állításról van szó, amely egy megnyilatkozás 2 (E bekezdéssel kapcsolatban lásd Schippan (1975:50, 1980), Viehweger (1977: 100, 110, 125), valamint B. Wotjak (1982a: 9); cit. Lapinskas 1984: 16-17.) 15