Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1996-1997. Tanulmányok a magyar nyelv, az irodalom köréből. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 23)

Simon Szabolcs: „Egy nyelvháború" fordulatai Zalabai Zsigmond: Mit ér a nyelvünk, ha magyar?

lehet erőszakolni. Vagy talán nem ezt jelenti, ha például Szabó János felesége, született Tóth Erzsébet nevét így kell anyakönyvezni: Alzbeta Szabóvá, de még inkább így: Alzbeta Sabová? Tovább fűzve a gondolatot, a szlovák rádió és tévé nyugodtan megerőszakolja más nemzetek nyelvét is. így lesz Margaret Thatcherből Tatcherová, Catherine Lalumiere-ből Lalumierová, Elizabeth Taylorból Taylorová" (303). A nyelvi „erőszakolásra" további példákat hoz fel a Národná obroda újságírója, a fent említett Ján Hájek (303-305). Szellemes eszmefuttatásának végkicsengése az, hogy „a vezeték- és keresztnevek írásának módját viselőik személyi jogának kell tekinteni" (305). Rámutat, mennyire következetlenül használják az -ová végződést például maguk a szlovák tévé riporterei is az idegen nevekben. Kiss Gy. Csaba, a Nemzeti kisebbségek Közép-Európában (Irodalmi Szemle, 35/3:260) című tanulmányában úgy vélekedik, hogy „a nacionalizmus korában - amely nálunk nemcsak a XIX. századot jellemezte, hanem a XX. századot is - nem volt olyan népe térségünknek, amelyiknek ne lett volna alkalma bizonyítani toleranciáját a kisebbségekkel vagy a szomszédokkal szemben, de rendszerint a diszkrimináció lehetőségével élt, ha hatalmi pozícióba került". E gondolatok igazsága sajnos érvényes a kisebbségi sorsba kényszerült szlovákiai magyarság esetében is. A Szlovák Nemzeti Tanács például azt is tolerálta, hogy beavatkoznak a szlovákiai magyarok szabadságjogaiba, és megsértik a nemzetközi előírásokat. Ezzel kapcsolatban említést érdemel az a körülmény, hogy egyéb dokumentumok mellett például a bécsi utótalálkozón elfogadott egyértelműen arra kötelezi a kormányokat, hogy védjék a nemzeti kisebbségeket. Megdöbbentő a tény, hogy a szlovák parlament képviselői nem akarták tudatosítani, hogy az identitásnak az egyik legelemibb kifejezője éppen a keresztnév. Zalabai Zsigmond szép könyve sokszínűen, árnyaltan mutatja be az események lefolyását. Értékes, filológusi pontosságú irodalomjegyzékkel egészíti ki a „táblaháború" egyes epizódjait (1. pl. a Gúta-, Marcelháza-, Párkány-, Köbölkút-ügyről szóló fejezeteket). Hasznos fejezetként szolgálhat bárki számára a kötet függelékében található kis törvénytár is. Az elmondottakból is kitűnik, hogy nagyon fontos munkát vehetünk a kezünkbe. Külön értékét képezi a könyvnek azoknak az írásoknak a bibliográfiája, amelyek a kötetbe ugyan nem kerül(het)tek be, melyeknek említése nélkül azonban a témakör tárgyalása nem lenne teljes. Az értékes kiadvány utószavában ez olvasható: „A táblatörvény és a névtörvény [...] olyan elemi erejű, megsokszorozódottan szűnni nem akaró »hangosan gondolkodás«-! váltott ki, amely (eltekintve talán az emlékezetes 139