Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1996-1997. Tanulmányok a magyar nyelv, az irodalom köréből. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 23)

Simon Szabolcs: „Egy nyelvháború" fordulatai Zalabai Zsigmond: Mit ér a nyelvünk, ha magyar?

kisebbségi jogokat, sőt, egyetért a komáromi nagygyűlés törekvéseivel is (154). Alig több, mint két esztendeje történt Marcelháza be- és kivezető közutainak lezáratása. Az eseménnyel kapcsolatos cikkek mély érzelemtől fűtötten hűen tükrözi a szülőföldhöz, az ősiséghez való ragaszkodást. A könyv második része a „névháború"-val foglalkozik. Ennek előzményeihez hozzátartozik, hogy az addig érvényes, 1949-ből származó törvény s az ezt szabályozó, 1977-ben hozott rendelet olyan gyakorlatot konzervált, amely nem felelt meg a kor igényeinek. Ezen a gyakorlaton kellett változtatni. Az új törvény megszületése azonban itt is egy hosszú és gyötrelmes folyamat eredménye volt. Bauer Edit így emlékezik vissza a kötet egyik cikkében: „Sok-sok órányi tárgyalás, személyes beszélgetés, lobbizás eredménye, hogy megszületett az a törvény, amely azt teszi lehetővé, hogy úgy írhassam a nevem, ahogy azt anyanyelvemen használom. [...] S közben talán valami más is történt. A szlovák politikai színtér egyik jeles képviselője így vonta le a törvény tárgyalásának konzekvenciáját: „Az ilyen helyzetekben politikailag mi is érettebbé válunk" (Egy lépéssel közelebb Európához..., 313). Ahogyan olvashatjuk, a „névháború"-ban igazából a Moravcik-kormány fellépésével állt be jelentős fordulat - azzal, hogy kisebbségbarát lépésekre szánta el magát. Az akkori kormány törvénytervezetében olyan paragrafus szerepelt, amely lehetővé tette a nem szlovák nyelvű szlovák állampolgároknak, hogy nevüket az -ová végződés nélkül anyakönyvezzék. Elfogadták továbbá azt a módosítást is, amely engedélyezi a keresztnevek illetékmentes átírását. Ám, hogy a kérdésben a vélemények merőben különböztek, jól szemlélteti a következő részlet: „A DSZM és az SZNP képviselői bejelentették, hogy nem értenek egyet az ilyen, szerintük szlovák érdekeket sértő törvénnyel, ezért ötperces távolmaradással fejezték ki tiltakozásukat. Nem osztotta véleményüket Ivan Simko miniszterelnök-helyettes, a kormánytervezet előkészítője. Kijelentette, ez a törvény nem korlátozza a szlovák nyelv használatát, mint azt az ellenzék állítja. Lehetővé teszi viszont az Európa Tanács ajánlásainak teljesítését, valamint az anyakönyvi hivatalok munkájának hatékonyabbá tételét" (312). A második rész mindjárt az első két írással; két Gyula - Hodossy és Bodnár Gyula - hangulatos írásával nyújt igazi csemegét. A továbbiak közül számomra Ján Hájek és Mezőlaki Tibor kisesszéje (A nyelvet nem lehet megerőszakolni..., 302-303) az egyik legérdekesebb. Az utóbbi szerző a cikkben arról ír, hogy bizonyos vélemények szerint a magyar kisebbség képviselői állítólag a szlovák nyelvet akarják megerőszakolni: „Az egyenlőség, a kisebbség, a nemzetiség jogán ilyet kérni (névhasználati törvényt - S. Sz.) annyit jelent egyesek értelmezése szerint, hogy meg akarjuk erőszakolni a szlovák nyelvet. Bár Slobodník úr nem mondta ki, de a magyar nyelvet meg