Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1996-1997. Tanulmányok a magyar nyelv, az irodalom köréből. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 23)

Budai László: A valenciafogalom kialakulása, bővülése és a valenciakutatások problematikája

ben viszont az egyértelműen cirkonsztánsznak tűnő bővítmény, amelynek még prepozíciója is van, az igével való szoros kapcsolata alapján az aktánsokhoz hasonlít. Az Alfred change de veste mondatban például ilyen bővítmény a de veste, amely azonban mégsem lehet aktáns, mert nem felel meg az aktánsok definíciójának (Tesniére 1959: 127-28). Tesniére tehát a határozók semmilyen fajtáját sem sorolja az aktánsok közé, és ebben a hagyományos mondatrésztant követi, amely éles határt von a tárgyak és a határozók közé. A valencia Tesniére-nél elsősorban szintaktikai lag motivált, de beviszi a szemantikát is modelljébe. Azt mondja például, hogy az első aktáns az, amely végzi a cselekvést (fait Taction), a második az, amelyik elszenvedi a cselekvést (qui Supporte Taction), a harmadik pedig az, amelynek a javára vagy a kárára történik a cselekvés (au bénéfice ou au détriment de qui se fait Taction) (Tesniére 1959: 108-109). Tesniére szembefordul a hagyományos nyelvtannal, amikor megfosztja az alanyt a tárggyal szembeni különleges státusától, és az ige egyik bővítményévé degradálja (le sujet est un complément comme les autres). Hozzáteszi azonban, hogy csak strukturális szempontból igaz, hogy az alany ugyanolyan bővítmény, mint a többi, szemantikailag nem (Tesniére 1959: 109). Kifogásolja, hogy a hagyományos grammatika logikai alapon szembeállítja egymással az alanyt, amelyről valamit mondunk és az állítmányt, amellyel az alanyról mondunk valamit. Az alanynak és az állítmánynak ez az oppozíciója elfedi az aktánsok felcscrélhetőségét, ami az alapja a cselekvő és a szenvedő szerkezetek közötti különbségnek, és egyszersmind elhomályosítja az ige aktánsainak és valenciájának a teóriáját. Miközben Tesniére hangsúlyozza az aktánsok felcserélhetőségét, az aktánsok átszámozásával eltakarja az aktánsok konstans tulajdonságait. Azt mondja például, hogy amíg a cselekvő igének a második aktánsa a cselekvés elszenvedője, addig a szenvedő ige második aktánsa a cselekvés végrehajtója, amelynek a 'kontraalany' (contre-sujet) nevet adja, mert olyan mértékben áll szemben az alannyal, amilyen mértékben a cselekvő szerkezet a szenvedő szerkezettel (Tesniére 1959: 103-10). Az ige és aktánsai között uralkodó szemantikai relációk azonban nem egészen világosak és túlságosan általánosak. Nem egyértelmű, hogy a valencia alaki vagy fogalmi kategória-e. Egyrészt sorszámokkal látja el az aktánsokat, másrészt az ige mellett vállalt szerepük szerint osztályozza őket. Amit a fentebbi de veste státusáról mond, a szemantikai kritérium prioritására enged következtetni ugyanúgy, mint az a megállapítása, hogy a trivalens igék első és harmadik aktánsa személy, a második pedig tárgy. A sorszámokkal ellátott aktánsokat a hagyományos mondattani funkciókkal (pl. az alannyal, 9