Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1999. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 25)

Jenei Ilona: Az autonómia elve a bioetikában (kritikai reflexió)

kalmazni lehetne. Ezen a morális alapon biztosítja a legtöbb nyugati ország egészségügyi törvénye a betegek jogait a tájékoztatásra és a beavatkozáshoz való hozzájárulásra

1

4, és hozták létre a betegjogok érvényesítését segítő intézményeket is. Ilyen értelemben valóban emberi jogi, betegjogi kérdés az autonómia tiszteletben tartásának gyakorlata. Személviségfilozófíai vonatkozásba

n az autonómia a konkrét szubjektumok képessége, hogy életüket szabadon, kényszerítés nélkül irányíthassák. A pszichés érettség azon fokáról van szó, amely a szubjektumokat képessé teszi, hogy életüket egyedi biográfiává alakítsák.

1

5 A bioetika főleg erre hivatkozva, a felnőtt ember pszichés erkölcsi kompetenciája alapján utasítja vissza a hagyományos paternalista betegvezetést. Bár a bioetikában is elfogadott tény, hogy a beteg empirikus világában az autonómiát számtalan tényező csökkenti vagy részlegesen korlátozza, hogy egy személy autonómiája valójában soha sem érvényesülhet maradéktalanul a gyakorlatban, de ez a tapasztalat mégsem kérdőjelezte meg eddig a bioetika autonómiával kapcsolatos klasszikus kantiánus elképzeléseit. Hogyan lehetséges ez? A bioetika voltaképpen nem vesz tudomást az individuális autonómia tudatelméleti felfogását századunkban ért kritikáiról. A szubjektum Freud felfedezésire visszavezethető pszichológiai kritikájáról. Ez a kritika szintén empirikus alapokból kiindulva vonja kétségbe a cselekedetek kontrollálhatóságát, áttekinthetőségét, és arra a következtetésre jut, hogy szubjektumon belül lévő erők rombolják az egyén autonómiáját, és hogy a cselekedeteknek a tudat kontrollja alá nem tartozó tudattalan ösztönös erői és motivációi is vannak. Ily módon az egyén többé nem úr a saját házában. Az ember nem lehet transzparens abban az értelemben, ahogy azt az autonómiáról szóló klasszikus tanítás hirdeti - írja Honnét.

1

6 Továbbá, - követve Honneth észrevételeit - a nyelvfilozófiai kritikák Wittgenstein és Saussure vizsgálatai nyomán ugyancsak figyelmet ébresztők, és az orvosi kommunikáció mindennapi gyakorlatának problémakörébe illeszthető tapasztalatok is. „Az individuális beszéd függése egy előzetesen adott nyelvi jelentésrendszertől arra utal, hogy az emberi szubjektum nem lehet értelemkonstituáló és jelentésteremtő. A szubjektumon kívül létező erők, nyelvi jelentésrendszerek olyan hatalmak, amelyek fontos szerepet játszanak az individuális cselekvésben anélkül, hogy az egyén képes lenne ezeket áttekinteni, vagy kontrollálni."

1

7 Milyen következtetések vonhatók le a fenti kritikákból? Honneth szerint pl. az egyik lehetséges álláspont, hogy feladjuk az autonómia eszméjét, mivel nem tudjuk megmondani, hogyan juthat el az egyén az önrendelkezés magasabb szintjére. Lehetséges azonban az is, hogy a két világra vonatkozó kanti felfogáshoz hasonlóan elfogadjuk a tudattalan és a nyelvi jelentésrend-