Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1999. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 25)

Mariska Zoltán: Morálfilozófiái paradoxon Nietzschénél

mondom, amit mondok. Mellesleg ateistának neveznek mindenkit, aki erre az apróságra figyelmezteti őket, noha önmagában egy ilyen vita soha nem Isten és ember, hanem ember és ember között zajlik. Emberi, tehát túlságosan is emberi. Ami a másik mozzanatot illeti: a nevetést kiváltó riposzt fölényesen, laza csuklómozdulattal lesöpri a „Tényleg! Meghalt-e Isten?" dilemmát. Feleslegessé vált ugyanis maga a töprengés. A gyermek-Zarathustra tud Isten haláláról, de az emberek még csak szembesülni sem akarnak a próféciával. Ha én nem tudom, akkor Nietzsche sem tudja, mert senki sem tudhatja - nagyjából így lehetne megfogalmazni az általánosítás ideológiáját. Végső soron mintha a Zarathustra új fejezetét olvasnánk. A modern ember nevetésében - a mi nevetésünkben - ugyanaz a hidegség, ugyanaz a gyűlölség lakozik, mellyel Zarathustra első beszédeit fogadták a kötéltáncos produkciójára áhítozó emberek. A bevezető sztori a referátum programjához igazodóan talán már jelzi, hogy morálfilozófiai paradoxont nem magában a nietzschei filozófia szövegeiben, hanem a szöveg és annak fogadtatása hatástörténeti közegében keresünk. Ha nem is képtelenség, de mindenesetre furcsa jelenség, hogy az óriási Nietzsche-irodalomban magának az eredeti gondolkodásnak mily csekélyke naradigmatikus jelentősége van , s hogy még az úgynevezett követő interpretációk sem mentesek az általuk idézett filozófia belső összefüggéseinek feltárása során sommásan ítélkező, minősítő megállapításoktól. „Hozzám hasonló rettenetes ember nem létezett, ám ez mégsem zárja ki, hogy én leszek a legnagyobb jótevő" - íija Nietzsche az Ecce homoban, de az őt idéző, illetve az ő gondolatait interpretáló irodalom alapján mennyire plasztikus vállalt „rettenetessége", és főleg hol van a nietzschei legnagyobb teremtő jóság? A megfelelő hermeneutikai szituáció kidolgozása során ezen filozófia hatástörténeti hagyományára, mint történeti létre és egy konkrét hermeneutikai ügyre kérdezünk rá. A konkrétum nem más, mint Gerhardt Nietzsche-monográfiája, illetve a könyv inmoralizmusra vonatkozó fejezete. (Volker Gerhardt: Friedrich Nietzsche, Latin Betűk, Debrecen, 1998. Lásd Immoralizmus és az embert felülmúló ember c. fejezet! (Id. könyv 125-135. o.)). Maga a könyv a követő monográfia szabályai szerint készült, azaz a szerző saját konstrukciója alapján a lehető legnagyobb pontossággal - és hűséggel az általa interpretált filozófia szelleméhez - igyekszik az idézett életmű belső összefüggéseit feltárni s magát az életművet bemutatni. Gerhardtban természetesen megvan az a nélkülözhetetlen empátia, szeretet Nietzsche iránt, melynek híján a program teljesítése lehetetlen, s annál meglepőbb, hogy könyve időnként minősítgeti Nietzschét, azaz az ő könyve sem mentes a hagyományos, ítélkező megállapításoktól. Annyiszor beszéltünk már az 54