Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1999. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 25)

Karikó Sándor: A filozófus és az alázat

nul oda kell magát adnia az okulásnak. Ezzel szemben a bölcsészprofesszorok a maguk személyes hasznára és előnyére gondolnak.(...) A filozófia az igazságra irányul, (...) a filozófiaprofesszornak pedig (...) bölcsnek kell tetszeni a tanítványok előtt, (...) azon fáradozva, miképpen is illik majd a magas feljebbvalók szándékaihoz."'

6 Bár a magam részéről nem látok ilyen mély ellentétek a filozófia művelése és oktatása között (ami természetesen nem azt jelenti, hogy azonosságot is tennék közéjük), azt készséggel elismerem, hogy az eltérő helyzet miatt a filozófiaoktató - az alázat szempontjából - további veszélyforrásnak van kitéve. Ugyanis a filozófiát (és/vagy filozófiatörténetet) előadó tanárnak valóban el kell nyernie közvetlen hallgatósága és főnökei tetszését, és ez az elvárás, mint külsődleges szempont, kialakíthatja benne a „látszani-vágyás kórságát", ami megint igen távol áll az alázat megnyilvánulásától és erényétől. * A kérdezés könyörtelensége és következetessége Az idézett bölcseleti és szépirodalmi szövegrészletek meggyőzhetnek bennünket arról, hogy a filozófus számára valóban nagy a kísértés egy nemalázatos alapállás kialakításra, vagy legalábbis az alázattól való eltávolodásra. Úgy tűnik tehát, hogy helyt kell adnunk a köztudatban élő - fentebb már vázolt - felfogásnak: nem „jön össze" a filozófus és az alázat. Mégis - minden ilyen jellegű nehézség és kísértés ellenére - szeretnék legalább hinni abban, hogy a filozófus, saját vizsgálódása közben képes alázatot gyakorolni, vagy ha ez nem sikerül, kész törekedni rá. Ha roppant nehéz is a valóságban alázatos filozófusnak, lenni, de elvileg nem lehetetlen. Igen, lehetséges alázatos filozófusként létezni. Az alázatos filozófus nem azt jelenti, hogy feláldozza az autonóm gondolkodásmód követelményét s felelősségét valamilyen külsődleges szempont (például: politikai-ideológiai érdek, divatirányzatoknak való behódoiás, a hallgatóság és a feljebbvalóság kegyeiért történő esdeklés stb.) oltárán. A filozófusi alázat számomra annyit tesz, hogy a gondolkodó kész s képes saját tárgyával és saját munkájával szemben távolságot tartani s önkritikát gyakorolni. Egyidejűleg látja a filozófia s önnön tevékenységének korlátait, de ez a beismerés megsokszorozza erejét s méltóságát, és képes lesz a vizsgálódás mind mélyebb szintjére hatolni. Miképpen lehetséges alázatos filozófusnak lennünk? Gondolom, sokat lehet s kell majd értekeznünk erről a kérdésről. Feltételezem, hogy a bölcselői alázat jelenlétéhez legalább két követelmény tartozik, s befejezésül azokról kívánok röviden szólni. Az egyik feltételt legvilágosabban Marx fogalmazza meg. A fiatal Marx a filozófia feladatáról elmélkedik, majd kijelenti: nem más az, mint minden fennálló „kíméletlen kritikája abban az értelemben, hogy nem fél eredmét y 1 iüi