Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1999. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 25)

Karikó Sándor: A filozófus és az alázat

a szellemi ragadozó típusára, majd az ellenfilozófus és a tanimádó eseteire. Már-már az az érzése a filozófia története iránt érdeklődőnek, hogy mintha a bölcselő „vérében" lenne a mindenároni uralkodási vágy, illetőleg az ön­megdicsőítési szándék és törekvés. Mindenesetre számos adalékot hozhat­nánk fel az ellenfilozófusi és a tanimádói követésekre. Ellenfilozófus az, aki az elődjét (sokszor éppen a mesterét) igyekszik filozófiailag porrá zúzni, bizonygatva, milyen tévelygésekben szenvedett, s éppen ezért miféle képte­lenségeket („marhaságokat") hordott össze. Itt van viszont az ő elképzelése és kimunkálása, amely végre s végérvényesen hozza a felvetett problémákra a megoldást. S tanimádó az, aki híven követi - valóságos vagy képletes ­mesterét, teljes egészében magáévá téve annak gondolati rendszerét. Propa­gálja munkásságát, abban a hiszemben, hogy szellemi példaképénél rejlik az igazság. O tehát csupán ismétli, képviseli és tovább őrzi a nagy mester nagy tanítását, örökérvényű mondanivalóját. Számomra nyilvánvaló, egyik követési mód sem szerencsés és nem para­digma-értékű. Az ellenfilozófus tanítvány „csak" azt a döntő mozzanatot hagyja figyelmen kívül, hogy - miközben természetesen lehet s kell is kriti­kailag mérlegre tenni, mondjuk egy klasszikus szintű és jelentőségű filozó­fusi életművet - a „velejéig" megbírált előd gazdagította is az egyetemes kultúrtörténetet . Hogy tehát az „agyonkritizált" bölcselő érvényes és előre­mutató gondolati felismerésekkel, érvekkel is rendelkezik, továbbá, akinek még a tévedéseiből is lehet tanulni. Éppen ezért semmilyen vonatkozásban nem indokolt és nem is igazságos őt szellemileg megsemmisíteni, s ezáltal kiiktatni a filozófiatörténetből. Ami pedig a tanimádó tanítvány elhibázottsá­gának kérdését illeti, az ilyen filozófus azt felejti el, hogy az autonóm gon­dolkodásmód és az eredetiség feladásával nincs igazi filozófia. Az a követő, aki kritikátlanul és önálló gondolatiság nélkül próbálja mestere tanítását képviselni, csak epigor. lehet és - talán tudtán s akaratán kívül - „izmussá" silányítja imádott filozófusa életművét. Ez az eljárás kétszeresen is negatív hatású: egyfelől „szegénységi bizonyítványt" állít ki Önmagáról, hiszen kép­telen új gondolatokkal, új felfedezésekkel előállni, másfelől lényegében megcsorbítja példaképének valódi munkásságát, amennyiben csak felszíne­sen tudja rekapitulálni azt. Mind az ellenfilozófus i, mind a tanimádói reagálás messze kerül az alá­zat megnyilvánulásától. Az előbbi a fennhéjázó, gőgös és uralkodói maga­tartás végletéhez , az utóbbi a szolgai módon történő behódolás - másik ­végletéhez érkezik. Az egyik az alázaton túl, a másik innen helyezkedik el. Érdemes még felfigyelnünk Schopenhauer további gondolatára, amelyet különösen a filozófiatanárok megszívlelhetnének. Bölcselőnk markáns kü­lönbséget tesz a filozófia és a filozófiaoktatás között. A filozófus szellemé­nek, fogalmaz Schopenhauer, „igazán kötetlennek keli lennie, (...) osztatla­160

Next

/
Oldalképek
Tartalom