Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1999. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 25)

Karikó Sándor: A filozófus és az alázat

zelítési módok, érvelések iránt, egyúttal elkötelezettség saját eredményeink állandó kontrolljára, kritikai felülvizsgálatára - ez az útja a kutatói alázat elérésének. Másodszor: az a probléma merül fel, hogy a gondolati rendszer létrehozója könnyen beleeshet a kizárólagosság illúziójának csapdájába. Mintha egyedül ő birtokolhatná az igazságot, az összes többi gondolkodó tévúton járt. Tetszeleg a tévedhetetlen és az egyetlen jó megoldást felfedező szerepében, amely azzal is jár, hogy görcsösen igyekszik szellemileg agyoncsapni a másikat. Azaz nemcsak a gondolatok, hanem a gondolkodók fölött is szeretne uralkodni. Már Schopenhauer kijelenti: a gondolati rendszerek „nem társas természetűek"

1

3. Tehát az egyik gondolati rendszer nem tűri meg a másikat, mi több, a kizárólagosság igénye megköveteli tőle, hogy minden más kísérletet ellehetetlenítsen. Ezért jön létre az a fura helyzet a bölcselettörténetben, hogy a gondolati rendszert teremtő filozófus nincs jóban a másik szellemi építmény megalkotójával, s nem keresi annak társaságát. Ez a mentalitás, az ilyen típusú filozófus szemszögéből érthető és természetes: igen, ezt teszi, többek között, a gondolati rendszer. A szakma egésze felől nézve viszont elkeserítő s kiábrándító. Az itt mutatkozó összefüggés további kifejtése azonban átvezet a következő pont taglalásához. b/ Schopenhauer fölöttébb érdekes és tanulságos összevetést tesz a költői mü és a bölcseleti rendszer között: „minden költői mű megáll egymás mellett a nélkül, hogy, hogy egymást zavarnák, sőt legkülönbözőbbjeiket is élvezheti és becsülheti ugyanaz a szellem: míg minden bölcseleti rendszer, alig jő világra, máris minden testvére elveszejtésére gondol, akár csak egy ázsiai szultán a trónraléptekor. Mert a mint a méhkasban csak egy királynő létezhet, éppúgy csak egy filozófia lehet napirenden. (...), a költői müvek békésen legelésznek egymás mellett, miként a bárányok, a bölcseletiek született ragadozok. (...), a filozófus műve (a gondolkodó - K. S.) egész gondolkodásmódját meg akarja változtatni: azt követeli tőle, hogy mindazt, amit eddigelé ily fajtát tanult vagy hitt, tévedésnek mondja.(...), és kezdje élőiről: legfeljebb valamelyik elődjének egyik-másik romját hagyja meg, hogy abból rakja le a maga alapját."

1

4 Előttünk áll a bölcseleti rendszert alkotó nem éppen szimpatikus természete: nem más a filozófus, mint szellemi ragadozó, erőszaktevő. S a schopenhaueri megállapítás után jön az ironikus csattanó, melyet már Musil ad meg nekünk, mintegy folytatva Schopenhauer meghökkentő gondolatát: „Isten óvatosan cselekedett, amikor elrendelte, hogy elefántból megint csak elefánt bújhat elő, macskából macska: a filozófusokból azonban tanimádók és ellenfilozófusok lesznek!"

1

5 Azt hiszem, igazat adhatunk Schopenhauer és Musil meglátásainak. A filozófiára nézve kellemetlen ez a bemutatás, igazságtartamát azonban nehezen tudnánk elvitami. A fogalmi kultúra története bőséggel szolgáltat példát