Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1999. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 25)

Kádár Zsolt: A protestáns dogmatika antropológia-tana

áll, vagyis Isten igaz ismeretétől elválaszthatatlan önmagunk helyes megismerése. Ebből következik, hogy a theológiának és az antropológiának a protestáns értelmezés alapján nem csak egyszerű kapcsolata van egymással, hanem felcserélhetetlen sorrendiségben állnak egymás mellett. A theológiai antropológia nem az emberből, hanem Istentől indul ki, az ember igaz megismerésének egyetlen helyes útja, megfelelő forrása csak az istenismeret lehet. Tudvalevő a theológia mai művelői előtt is az a tény, hogy a nem theológiai jellegű antropológia-tudomány igen jelentős felismerésekhez jutott korunkban, s érzékelhető megannyi diszciplína antropológiai orientáltsága. A theológiai antropológia mindezekkel nem vethető egybe, mivel egészen más nézőpont szerint alakítja ki tételeit. A bibliai alapú theológiai antropológia theocentrikus szemlélete az embert az Istenhez való viszonyból igyekszik megismerni. Vallja, hogy a Szentháromság Istenről szóló bibliai bizonyságtétel címzettje a teremtett ember, akihez a teremtő, megváltó és mindeneket újjáteremteni akaró Isten azért szól, hogy önmagával közösségre vonja, s az Isten akarata szerinti rendeltetését az ember teljességgel betöltse. Imago Dei, az ember istenképűsége Az emberről szóló keresztyén tanítás alapvetően kettős irányú. Ebben általában megegyeznek a klasszikus dogmatikák, meiyek mindegyike az ószövetség es az újszövetségi textusokra épülve a bűneset előtti őseredeti és a bűneset utáni megváltásra szoruló ember helyzetére utalnak. A theológiai antropológia az embert lényege szerint érti, vagyis abból indul ki, hogy az ember Isten teremtménye. Ez az Isten és az ember őseredeti alap viszonyulását fejezi ki, azt az egészen más viszonyt, amelyben - minden más földi létezőt felülmúlóan - egyedül az ember áll a teremtő Istennel. Az Imago Dei, az istenképüség Kálvin szerint az a kitüntetés, mely az embert minden más teremtmény felé emeli. Mindez nem azt jelenti, hogy az ember többékevésbé sikerült portréja az Istennek, hanem azt, hogy az ember lényének és rendeltetésének megfelelő viszonyban van az Istennel. Az ember mindenestül az Isten teremtett világának szerves tartozéka ugyan, mégsem lépheti át az Istennel szemben a teremtmény függőségének határát. Az Imago Dei nem csupán strukturáltság, felszereltség, hanem egy olyan léttörténés, mely az embert odaállítja Isten elé. Vagyis az ember nem önmagában és Önmagáért van, hanem Isten tulajdona: a reformátori theológia szerint - Nostri non sumus, Dei sumus - Nem a magunké, hanem Istené vagyunk. Lényegében véve az Imago Dei az embert egyfelől az uralkodásra, másfelől a szeretetközösség gyakorlására rendelte. A bibliai textusok arra utalnak, hogy amint az Isten a láthatatlan és látható, mennyei és földi világnak Ura és alkotója, úgy ennek hasonlataként az ember is ura környezetének. E feladat teljesítése során a férfi és nő szeretetközösségben kell hogy éljen, 116