Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1998. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 24)

Weiss János: Társadalomszerveződési modellek a romantikában

kiélezetten azt lehetne mondani, hogy az emberiség számára a remény nem annyira Szókratészhez, mint inkább Diotímához kötődik.) Kleistnél a költő egyértelműen visszalép a cselekmény mögé; az elbeszélése pártatlan, egyik oldal sem élvez különleges szimpátiát. Ez minden bizonnyal azzal függ össze, hogy a keresztény-morális maximák mitikus karaktere lényegesen gyengébb. Mindegyik modell szakít a Schiller által képviselt történetfilozófiai perspektívával; az „aranykor" csak fiktív háttérként szerepel, és a jövőre vonatkozó utalások csak jelzésszerűek. A distanciálódás azonban különböző formákat ölt. Hölderlin a jelenlegi szituációt „szűkös időként" (

dürftige Zeitként) ábrázolja, amelyben megszülethet az eljövendő Isten. A jelenlegi kor e két jelentésaspektusát Hölderlin allegorikusán az „éjszakában" foglalja össze. Az éjszaka nem egyszerűen a sötétség birodalma, hanem ugyanakkor a megváltás ígérete is. A megváltás azonban absztrakt marad, mindössze a „szűkös idő" horizontján jelenik meg. Ez a viszony némileg másként néz ki Novalis és Friedrich Schlegel munkáiban. A széleskörű kordiagnosztikai megjegyzések ellenére a kívánt egységet mindketten úgy mutatják be, mintha már valóságos lenne. Időnként felbukkannak erre irányuló reflexiók is; Schlegel pl. a „Lucinde" című regényben a következőket mondja: „Ha ez a világ nem is minden világok legkülönbike és leghasznosabbika, annyit tudok azért, hogy a legszebb."

4

4 De azonos-e ez a világ a valósággal? Azt lehetne sejteni, hogy a „legszebb világ" csak álom. „Sajnos, így [is] van, s vigasztalhatatlan lennék, ha nem remélhetném, hogy legalább egy része álmunknak valósággá válik majd."

45 Egy ilyen differenciálás lehetősége azonban csak mellékes megjegyzésekben bukkan fel. Ez a három (most rekonstruált) modell a történelemfilozófiai ábrázolásmódot kritikai perspektívává alakítja át. Mindebből azonban Kleistnél semmit sem lehet érezni, az ő ábrázolásmódja nem perspektivikus. Egy imaginárius jövőből semmiféle fény sem vetül a jelenre; és mégis ő is átlép a törtélemfilozófiai tematizálási módon. Mind a négy modell szakít a Schillernél és Goethénél még jelenlévő államfilozófiai szemléletmóddal. A „rendszerprogram" az állam 44 Friedrich Schlegel: „Lucinda"; i. k. 384. 4

5 I. m. 385. 24