Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1997. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 23)

Rózsa Erzsébet: Heller Ágnes antropológiája A reneszánsz ember című monográfiájában

és saját sorsának megalkotása egybekapcsolódik benne, tetteiben, gondolataiban, egész életvitelében. Nem véletlenül hangsúlyozza Heller, hogy a reneszánsz az egész életmód átalakulását hozta magával, és bár antik vagy keresztény mezben, de valami teljesen új fejeződött ki ebben: az egyéni sors és az össztársadalmi mozgás individuális összekapcsolása. A következőt írja Heller: „Az egyes ember tehát kezdte - nemcsak etikai értelemben - megalkotni saját sorsát, így vált a dinamikus emberfogalom központi kategóriájává az ember és sors dialektikája.'

2 Tegyük hozzá: a dinamikus ember sorsteremtő, önmagát alakító, viszonylag autonóm lény, méghozzá úgy, hogy benne az ember univerzálisként feltételezett teremtő és önteremtő képessége is testet ölt. Többé nem születik ennek vagy annak, hanem lesz valaki, mégpedig önmaga, de nemcsak önmagából, sőt nem is csak önmagától. Sorsában önmagát választja és alakítja, de ez a választás túl is mutat önmagán. Nem, vagy elsősorban nem etikai értelemben, de nem is az egzisztenciális választásnak abban a jelentésében, amelyről a modern élet mindennapisága kapcsán lehet és kell beszélni. Az ember individualitásának a reneszánszban nem határa, nem is ellenpontja az emberiség, hanem a most felfedezett szubsztrátuma, ami benne magában, a dinamikus ember individualitásában testet ölt. Mégpedig egy új elemmel gazdagodva. Az antropológiai probléma ugyanis, a dinamikus ember modelljén is láthatóan, nemcsak társadalmi probléma, nem is csupán erkölcsi kérdés, mint a antikvitásban, hanem pszichológiai rejtvény is. A rejtvény megfejtésének kulcsa az ember végtelen tökéletesedésének feltevése tájékán található. Nembeli és individuális értelemben is, mivel az ember fejlődéstörténete és az egyén személyes fejlődéstörténete a reneszánszban egymásra utaló feltevések és elvárások. A dinamikus ember ugyanakkor nemcsak az emberiség fogalmává tágulva, nem csupán ebben az antropológiai értelemben univerzális. Miután a reneszánsz a modernitás születése, ezért történetileg átmeneti karaktere is van, amiből aztán további konzekvenciák adódnak. A reneszánszban a filozófia és a filozófus pozíciója nem kiváltság, sem tradicionális értelemben, sem másként. A reneszánsz bölcseletnek és kultúrának van egy sajátos, a keletkező modemitással összefüggő és a modernitásban oly fontossá váló vonása, a közeledés a köznapi emberekhez és a mindennapi problémákhoz, egyáltalán, a mindennapisághoz.

1 Ahogyan Heller fogalmaz, „a magatartás és a világkép egysége ebben az értelemben válik attitűddé" a reneszánsz45