Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1997. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 23)

Loboczky János: Gadamer és a hermeneutikai hagyomány megújítása

dialektikára épülő fejtegetések kiindulópontja az a gondolat, hogy egy szöveget akkor kezdünk megérteni, amikor felismerjük a kérdéshorizontját. Annak a felismerése nyilvánul meg ebben, hogy a szöveg egy „szövegen túli

1

1 kérdésre adott válaszként fogható fel. Először tehát ezt a kérdést kell napfényre hozni. Amikor hatni engedjük magunkra a műalkotást, akkor sem arról van szó, hogy mi „kérdezzük" ki a műveket, hanem mi válunk kikérdezetté általuk. Gadamer másfelől azt is hangsúlyozza, hogy a műalkotás mindig gazdagabb jelentésvonatkozásokat hordoz, mint amit az alkotói elgondolások közvetlenül intencionáltak. így szegényes, sőt félrevezető az az értelmezés, amely az alkotó élményeinek rekonstruálásából indul ki. Az említett „kikérdezettség" egyébként azt jelenti, hogy a műalkotások nyitottságára mi is nyitottsággal reagálunk, nem előre elkészített értelmezési sémákkal közelítünk hozzájuk. A mű megszólít minket, kérdést tesz fel, s hogy „válaszolni tudjunk a nekünk feltett kérdésre, nekünk, a kérdezetteknek magunknak kell elkezdenünk a kérdezést"."' így tehetünk szert olyan horizontra, amely a mechanikus értelmezési technikáknál jóval tágasabb nézőpont. Mű és befogadó dialógusában azután éppen a különböző horizontok (alkotó, mű és befogadó) olvadnak össze. A művészet megértésének folyamatában Gadamer is fontos tényezőnek tekinti a művészet tapasztalatát, egy műalkotás érzéki megragadását. A műalkotás befogadása során az érzékelés már nem a gyakorlati életvonatkozásokba van beállítva, nem érzéki benyomások összegyűjtésével van dolgunk, hanem azzal, amit így fejezünk ki: valamit „valónak tartani" („für wahr nehmen").

4 Ehhez kapcsolódóan Gadamer „esztétikai meg nem különböztetésnek" nevezi azt a jelenséget, amikor is a művészet tapasztalatában nem korlátozódunk csupán a „tiszta esztétikumra". Egy dráma előadása során sem pusztán a rendezői és színészi teljesítmények minősége ragad meg bennünket, hanem a bemutatott mű sokrétű vonatkozásrendszere, amely minden egyes bemutatás alkalmából másféle horizontot világít meg. Ebben az értelemben nem lehet elválasztani egymástól a „magában való" művet és hatását, „maga a műalkotás az, ami a változó feltételek mellett mindig másképp mutatkozik meg. A mai szemlélő nemcsak másképp lát, hanem mást lát".

5 Az „esztétikai meg nem különböztetés" éppen ezért a képzelőerő és a megértés együttjátékának az értelméből fakad, amely a kanti „ítélőero

1 fogalmával rokon. 17