Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1993. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 21)

Bacsó Béla: Az ártatlan gondolkodás kívánalma

bontani. Csak ritkán ébred bennünk a vágy, ahogy azt Julien Gr acq A Szirt iszek partvidéke című regényében oly szépen leírja, hogy egy olyan erődítményt restauráljanak, amelyet a pusztulás ölel körül. Az időnek kitett a restaurációval nem állítható vissza a kezdeti sértetlenség idejébe. "Minden restauráció a metafizika interpretációja" — írta Heidegger az Ernst Jünger 60. születésnapjára készült A létkérdéshez című lanulmányában(2). Ez az az írás, amely Derrida véleménye szerint tényleges határkő, hiszen Heidegger "a lét számára nem engedélyez, csupán kereszttel áthúzott olvasatot ... A törlésjel egy korszak utolsó írása. Vonalai alatt az érzékfölötti jelölt jelenléte törlődik el, miközben mégis olvasható marad ... ez az utolsó írás egyúttal az első írás is"(3). Itt visszajutunk a könyv sorsához, ez pedig az a kihívás, amit a könyv intézhet az igen erőteljes magyarországi Heidegger recepció felé. A filozófia nagy kísérlete Nietzschétől Derridáig a metafizikai lerakódások leépítése, kísérlet, hogy a lecture vagy écriture segítségével visszaszerezze azt a kulcsot, melyet a magát emberré "nemesítő-nevelő" ember elől, s persze jóváhagyásával, a természet elhajított és így visszamaradt mint "bűvészkedő tudat" -- ahogy ezt Nietzsche fogalmazza Az igazság pátoszáról című írásában(4). Ezt a magába zárt, s magának a világ egészét imitáló tudatot kellene "ráébreszteni", hogy min is alapul a "tudatosság-szobájának" jói— elrendezettsége. A képnél maradva Derrida munkássága úgy fogható fel, mint a tudatosság szobáira rémisztőn rányitó betörés vagy a szoba ajtaját résnyire nyitó leselkedés, hogy ezzel a szemfényvesztésre már régen ráunt, a bensőségességet egykor kedvelő tudatot arra kényszerítse, hogy ki-pillantson. Az előbb az olvasás és az írás irányában végrehajtandó antimetafizikus fordulatot egymás mellé írtam, holott ma élesebb ellentét nehezen képzelhető el; aki az előbbit mondja, az hermeneuta, aki pedig az utóbbit, az dekonstruktivista. Gadamer a következőképpen érinti ezt a Derridával polemizáló Destrukció és dekonstrukció című írásában: "Tehát annak a kérdésdimenziónak, melyben itt mozgunk, semmi köze sincs egy kódhoz, mely megfejtésre vár. Jóllehet igaz, hogy egy ilyen megfejtett kód a szöveg írásának és olvasásának alapul szolgál, ám csupán előfeltétele annak a hermeneutikai erőfeszítésnek, amelyet a szavakban kimondottért folytatunk. Ebben teljesen egyetértek a strukturalizmus bírálóival. Ugyanakkor azonban úgy látom, hogy én annyiban túlmegyek a Derrida-féle dekonstrukción, hogy szerintem a szavak egyáltalán csak a beszédben léteznek, s a beszédben egyáltalán nem egyes szóként vannak jelen, hanem olyasmiként, ami helyt kell hogy álljon a beszéd és válasz egészében... Derrida is a metafizikai értelemtartományba foglalt szavak és szójelentések körét kívánja felszámolni azzal az aktussal, melyet ő écriture-nek nevez, s melynek eredménye nem valamiféle esszenciális lét, hanem a vonal, a jelzőnyom. Ezzel a logosz metafizikai fogalma ellen fordul, s logocentrizmusról beszél, 60