Új Dunatáj, 2015 (20. évfolyam, 1-4. szám)

2015 / 1-2. szám - Pomogáts Béla: Trianon a történelemben és a magyar irodalomban

16

Új Dunatáj • 2015.1-2. szám

nemzeti-konzervativizmus írói, tehát Herczeg Ferenc, Vargha Gyula, Sík Sándor és Bodor Aladár, és nem is csupán a nemzeti radikálisok, mint Szabó Dezső és Oláh Gábor, hanem a liberális polgári irodalom képviselői, mindenekelőtt a Nyugat táborának nagy egyéniségei, közöttük Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Somlyó Zoltán, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, és az akkor fellépő fiatal írók, mint József Attila, Illyés Gyula, Németh László, Kodolányi János, Cs. Szabó László és Szabó Zoltán is őszinte fájdalommal beszéltek a trianoni Magyarország nyitott sebeiről, az elszakított magyarság mostoha helyzetéről és fájdalmairól.

Ezek az írók nemegyszer szülőföldjüket, szülővárosukat vagy ifjúságuk szeretett színhelyét veszítették el a trianoni döntéssel: Kosztolányi Szabadkát, Szabó Dezső Kolozsvárt, Tóth Árpád Aradot, Bodor Aladár Losoncot, de Juhász Gyula és Krúdy Gyula is elveszítették azokat a városokat, amelyek ifjúságuk otthonai voltak: Juhász Nagyváradot, Krúdy a szepességi városokat. Móricz Zsigmond is elveszítette azt az Erdélyt, amely munkásságának és eszmélkedésének egyik ihletője volt, s amelyről egy egyáltalában nem emlegetett művében, a Nyugat 1920-as évfolyamában közreadott Erdély című versében tett vallomást. A személyes veszteség mindenkinél fájdalommal szőtte át a verseket, elbeszéléseket, visszaemlékezéseket, minthogy azt mindegyik író tudta vagy érezte, hogy szülővárosa hamarosan elveszíti azt a karakterét, azt a meghittséget, amely valamikor az otthonosság érzését keltette. Azok az írók, így Babits, Sík Sándor vagy Karinthy Frigyes, akiknek szülőhelye nem került idegen kézbe, ugyancsak fájdalommal gyászolták meg a régi ország letűntét, és hasonlóképpen szorongó szívvel mérték fel a veszteségeket.

Már idéztem Babitsot, aki jóval a trianoni végzés után is arról beszélt, hogy számára mindaz, amit Magyarországgal megtörtént, felfoghatatlan képtelenséggel ér fel, és ugyancsak Babits adott hangot évtizedeken keresztül némaságba szorított Csonka Magyarország című versében az első világháború idején pacifista nézeteket valló írók ama meggyőződésének, hogy az erőszakkal, szemben egyszer az igazságnak kell érvényre jutnia: „Nekem van rá jogom! Én elkiálthatom: Igazság!”

A magyar nép által lakott Kárpát-medencei térég tulajdonképpen sohasem volt egységes és egynemű földrajzi terület, ahogy a nagyobb európai országok, így Németország, Anglia, Franciaország, Olaszország, Spanyolország sem volt az: mindenütt érvényesültek a középkorban (vagy még előbb) kialakult regionális struktúrák, amelyek nem csak az állami berendezkedésben, hanem a kultúrában is nyomot hagytak. Hogy csak egyetlen példát említsek, az észak-német (porosz) mentalitás és kultúra igen sok vonásában eltér a dél-német (bajor) mentalitástól és kultúrától.