Új Dunatáj, 2015 (20. évfolyam, 1-4. szám)
2015 / 1-2. szám - Pomogáts Béla: Trianon a történelemben és a magyar irodalomban
POMOGÁTSBÉLA • Trianon A TÖRTÉNELEMBEN ÉS A MAGYAR IRODALOMBAN 17 így volt ez a történelmi Magyarország esetében is, ahol nem kis részben a százötven esztendőre három részre szakadt ország története következtében, és persze más „kultúrföldrajzi” és művelődéstörténeti hagyományok miatt is, érzékelhető volt az, hogy a Dunántúl, az Alföld, a Felvidék, Erdély és a Délvidék kulturális tradíciója és mentalitása (hogy ismét ezt az igazából nehezen értelmezhető fogalmat használjam: „lelkisége”, „lelkülete”) sokban eltért egymástól. Ezek az eltérések bizonyos mértékig enyhültek az egységes magyar államszervezet kialakulása következtében (a reformkorban, 1848-1849-ben, a kiegyezés után), teljesen azonban sohasem szűntek meg, és a trianoni döntés következtében ismét felerősödtek. (Volt ennek a fejlődésnek hasznos következménye is, a regionális hagyományok felújulása sokat segített abban, hogy a kisebbségi magyar kultúrák megtalálják saját egyéniségüket, önállóságukat és közösségi feladataikat.) Ezt az önmagukra találást kezdetben igen fájdalmas tapasztalatok kísérték: a kisebbségi magyar irodalmak nem csak a saját identitás és stratégia kialakításával küzdöttek, hanem a történelmi keretek és intézmények elveszítésének nem egyszer kilátástalannak látott folyamataival is. Trianon, ahogy már szóba hoztam, a nemzet egyik leginkább fájdalmas (ha nem a legfájdalmasabb, mert mint azóta kiderült, a lényegi orvoslás, vagyis a tartós revízió lehetőségét sem felkínáló) történelmi drámája lett, következésképp nem lehet meglepő, hogy a trianoni fájdalmak szüntelenül áthatották az erdélyi, a felvidéki és a délvidéki magyar írók műveit. Sőt azt is megállapíthatjuk, hogy a kisebbségi magyar irodalmak igen nagy részben éppen a trianoni fájdalmakból születtek. Kolozsvár, Nagyvárad, Marosvásárhely, Temesvár, Pozsony, Kassa, Szabadka és Újvidék magyarjai mindenképpen úgy érezték, hogy a trianoni rendelkezések a magyarság ezeréves nemzeti létét sodorták veszélybe, és az új határok elvágták a természetes, megszokott és nélkülözhetetlen kulturális és személyes összeköttetéseket. A kisebbségi sorsba kényszeritett magyar író egyszersmind magára is maradt, hiszen elválasztották a nemzeti kultúra éltető közösségétől, és ha íróként és magyarként fenn akart maradni, neki magának kellett: írói alkotásai által - új emberi közösséget létrehoznia. A kisebbségi magyar író ezért nemcsak történelmi csalódottságának, sérelmeinek és gyötrődéseinek adott hangot, hanem annak a felelősség- és küldetéstudatának is, amelyre a nemzeti közösség újjáalakításának és a nemzeti identitás fenntartásának erkölcsi parancsa kötelezte. Ez a kettős: egyszerre fájdalmas és felelősségtudattól áthatott érzés szólalt meg az erdélyi Reményik Sándor, Aprily Lajos, Kós Károly, Makkai Sándor, Tamási Áron, Dsidajenő, a felvidéki Győry Dezső, Mécs László és Szombathy Viktor, valamint a délvidéki Fierczeg János, Szirmai Károly és Majtényi Mihály műveiben.
