Új Dunatáj, 2015 (20. évfolyam, 1-4. szám)

2015 / 3-4. szám - Tverdota György: Babits, az írástudó

16

Új Dunatáj • 2015.3-4. szám

zése pedig képes követni az értelmiségi magatartásmódok alakulástörténetét. így egy olyan köztes övezet válik láthatóvá, amely akár a műre figyelő, akár a befogadóra irányuló, akár a makrotörténelmi aspektusra tapadó tekintet számára rejtve marad.

Mindenek előtt szögezzük le, hogy a kiemelt időintervallumban Babits tökéletesen kielégítette a mindenféle értelemben vett értelmiségi fogalmának ismérveit. Egyetemi diplomával rendelkezett, középiskolai tanárként kereste kenyerét, s rövid ideig egyetemen is oktatott. Költőként, íróként, fordítóként és esszéistaként ismertté tette a nevét, s belső munkatársa, majd szerkesztője lett a modern irodalom legnagyobb presztízzsel rendelkező folyóiratának, a Nyugatnak. Ezt a státuszt legtalálóbban Szabó Dezső rosszmájú megjegyzése jellemzi: „Mindig féltem, hogy Babits annyira papirossá lesz, hogy valamelyik buzgó könyvkötő beköti valami kemény bőrkötésbe, mely összenyomja szegényt.” Ez a „papírember” a magáénak mondhatott olyan teljesítményeket, amelyeket szakmai gáncs éppenséggel érhetett, de amelyek közmegegyezésszerűen megerősítették szorosabban vett írástudói rangját is, így az adott időszakban elsősorban Dante Isteni színjátékénak. fordítása, Agoston-esszéje, sőt, még háborús kötészetének bizonyos darabjai is számíthattak egyetemes elismertségre.

Ha csak ilyen teljesítményekről, elköteleződésekről, tettekről kellett volna számot adnia, ha megadatott volna neki, hogy megnyilatkozásai megmaradjanak a jámborság, a konformizmus keretei között, akkor bízvást odaítélhetnénk neki a nem-áruló írástudónak járó kitüntetést. Az első látszatra oly kategorikusan fogalmazó Babits-esszé azonban nem véletlenül bizonyult három vonatkozásban is kétértelműnek. Egyrészt már jeleztem, hogy a költő nyíltan engedményeket tett az elkötelezettség híveinek. A leglátványosabb, már-már trükközés számba menő koncesszió, hogy a trianoni területvesztés elleni tiltakozásban nem látta a nacionalista elfogultság forrását. Egyenlőségjelet tett az Igazság akarása és a nemzeti szolidaritás vállalása között: „Hiszen az Igazság maga sem kívánhat itt egyebet, mint fölemelését ennek a boldogtalan népnek, melynek oly fájdalmasan igaza van." A magyarnak épp áldozati sorsa folytán kivételes helyzete, hogy „egyszerre szeretheti hazáját és az Igazságot.”

Mielőtt elhamarkodottan nacionalista elfogultságban találnánk árulónak az írástudót, be kell látnunk, — és ez az esszé második ambivalenciája -, hogy semmilyen más tekintetben sem sokáig tartott ki az Élet, a Tett iránt közömbös értékközpontúság ideológiája mellett. Már Az írástudók árulásában ezzel a találó mondattal vallott az életfilozófus Bergsonhoz való viszonyáról szólva önnön kétlelkűségéről, belső megingásáról: „Én úgy küzdők az antiintellektualizmus ellen, mint aki magával küszködik.” E küszködés, szerencsére, teljes kudarccal végződött. Ahogy Julien Benda is elég hamar elköteleződött a baloldalon, úgy a házát bekerítő gazda, a va