Új Dunatáj, 2014 (19. évfolyam, 1-4. szám)
2014 / 1. szám - Gacsályi József: Babits Mihály pasziánszozik
Gacsályi József BABITS MIHÁLY PASZIÁNSZOZIK Áll a régi ház még, szemén ha kilátna, csak a Sédig, ott rágja a tél a dombot: ami él, az elenyészik. Korai vendég az este. Cserép kályha a sarokban. A boldogság a parazsat fujdogálja. Alig lobban. Régen ülök az asztalnál. Feledni kell, azért játszom, szakadozott, zsíros paklim kevergetem, összerázom, kevergetem, kiterítem, mert hát van mit elfeledni, kis időre talán lehet oly sok esztendőből semmi. Fél évszázad mennyi mocska, nem akartam s beleléptem, fönt az égi üveggyöngyök azt hazudták, ez az éden. Kormos szárnyán milyen angyal szállott alá a pokolra? Hogyan bújt ki ágaival az alvilág földi bokra ? Milyen ruletten pörgetted, én Istenem, a hatalmat ? Szenny és genny és hullafoszlás, vérfolyásos forradalmak, hadi kupiék dallamai ringatták a messzi frontot - barna bakák, hadnagyocskák: héjarágta kopár csontok, aki él is béna, sánta - ez kinek a lelkén szárad? - botorkálnak mankón, vakon vitézei komphazámnak, hó fölöttük, jég alattuk, zörgő testükön a férgek, alig-ország épphogy-népe borzad, amint hazaérnek. Osszeráztam, megkevertem, sokszor tettem lapot lapra, magam voltam, nem figyeltem szeszködökre, kocsmazajra. Mindig ugyanaz a kártya, ugyanannyi számra, színre, csak a helyük cserélgetik az asztalra kiterítve. Emberek, én kiabáltam, addig, amíg megtehettem. Belefáradtam a zajba, kaput zárok. Semmi kedvem. Későre jár, alig látok, a tűz már hamuvá égett. Elnyújtózom, hátha tudok álmodni valami szépet.
