Új Dunatáj, 2014 (19. évfolyam, 1-4. szám)
2014 / 4. szám - Valachi Anna: Korai ellenszenvek - kései belátások: Radnóti Miklós ambivalens kötődései József Attilához, Juhász Gyulához és Babits Mihályhoz
28 Új Dunatáj • 2014.4. szám rá - még József Attila is, aki 1930 januárjában publikált „tárgyi kritikai tanulmányával” személyében bántotta (sőt alázta) meg Babitsot. Őt jóvátételi ambíciója késztette arra, hogy elsősorban neki bizonyítsa kivételes tehetségét, s mindinkább felülmúlja korábbi önmagát lírai teljesítményével. Nyilván Radnótit is bőszítette, hogy az évente kiosztott, átmenetileg gondtalan megélhetést biztosító nagydíjról és a gyorssegélynek tekinthető jutalmakról, a kuratórium elnökeként, elsősorban Babits döntött. Radnóti is - akárcsak József Attila- a harmincas évek közepétől, minden új karácsony alkalmával, izgatottan várta a grémium döntését, mely tulajdonképpen az élő magyar írók, költők „beárazását” és különleges teljesítményük elismerését jelentette. Radnóti jól járt, hiszen már 1937 januárjában megkapta a kisdíjat, de maga is képtelenségnek érezte, hogy a költői minőség-vásáron megelőzte titkos példaképét. Különösen annak a tudatában, hogy „Szeged költője”, az 1929 óta idegklinikai kezelésre szorult, s egyre ritkábban publikáló Juhász Gyula korábban három ízben is megkapta a nagydíjat. Valószínűleg József Attila is hüledezve vette tudomásul, hogy mestere még félholt - pontosabban, a saját kifejezésével élve -, „élőhalott” állapotában is elnyerhette azt a díjat, amelyet a hozzá hasonló, fiatal, tehetséges, de rossz életkörülmények közt tengődő költők megsegítésére hoztak létre. De Juhász hálás tanítványaként nyilván elfojtotta ellenérzését, és arra törekedett, hogy maga is kiérdemelje az anyagi helyzetét rendező, szakmai dicsőséggel járó elismerést. Nem tudható pontosan, hogyan viszonyult Radnóti érzelmileg Juhász iránt, de tény, hogy amikor a szegedi költő sokadik öngyilkossági kísérlete 1937. április 6-én „eredményesen” végződött, szükségét érezte, hogy elbúcsúzzék tőle. Sokáig készült a verses nekrológ, hiszen alig volt érdemi mondandója „Szeged költőjéről”, de mégis megoldotta a magára rótt feladatot. Elsősorban a halál külsőségeire, a múlandó test- és a szerinte hiábavalóan működő lélek - fizikai, valamint transzcendens megjelenítésére törekedett, tudatosan eltekintve a nem létező személyes vonatkozásoktól, így aztán akarva-akaratlan önnön vakságát is megfogalmazta elégiájában. Öt évig laktam városodban költő, s nem láttalak sosem. Négy fal között, csomós sötétben éltél távol és nem érdekelt e földi tartomány s a folyton mást dajkáló diadal; immár a rémes sár ölében fekszel, esőtől nedves deszkaszál takar. [...]
