Új Dunatáj, 2014 (19. évfolyam, 1-4. szám)
2014 / 1. szám - Serfőző Simon: Semmi sem úgy van (1. rész)
12 Új Dunatáj • 2014.1. szám Ilyen alkalomkor történt, hogy eleresztettem a nyelvem. De lehet, hogy ekkor már a sör beszélt belőlem, nem én. S nem gondoltam meg, miket árulok el magamról. Ez a Guszti pajtás meg - gondolom - résen volt, s nem csak az én esetemben. Állandóan ki lehetett hegyezve a füle, kitől mit hall. S ha valakiről kiderült ez az, ami neki kapóra jött, adta tovább. Azt is, amit tőlem hallott. Lehet, hogy kért is még egy kört, hadd járjon a nyelvem. Még többet halljon. Még az a szerencse, hogy nem szidtam fennhangon a rendszert, szőrmentén csak, főleg nem szándékoztam felforgatni. Legalább is a kérésemre megküldött tájékoztatóban erről nincs szó. Lehetne, mert mért ne járt volna ilyesmi a fejemben? Sutyoroghattam is róla. Fiatal voltam, tele világmegváltó szándékokkal. Csakhogy a rendszer fölforgatásához szervezkedni kell. Ott azonban nem tartottam. Mindig csak a panaszkodásig jutottam, amit nem lehetett felhasználni ellenem. Jobbító szándékúnak is gondolhatták, akik ezzel foglalkoztak. Amiben volt is igazság. Sose szívleltem, akik elnaggyázták a dolgukat: be kell kenni sárral, s nem lehet látni, mi van alatta. Róluk járhatott az ember szája. Habot is vethetett. Nem lógott ki a sorból. Mostanra világossá vált számomra, mint a reggeli ablak, más érdekelte az én barátomat. Elszökni a továbbképzésre szóló behívó elől? Hoppá, gondolta, ezzel már lehet mit kezdeni. Nyilván arra számított, hogy amire a fejét adta, örökre titokban marad. Nem kaparja ki a tyúk, mint ahogy a titkokat szokta. Hány éves lehettem akkoriban? Huszonöt, huszonnyolc? E körül. Jóval túl a sorkatonai szolgálaton, ami huszonhét hónapot tett ki az én esetemben. Ennyi idő alatt hányszor kellett lefeküdni, reggel felkelni! S nem otthon, hanem idegen helyen. Harmincnál is több sorstársammal összezárva egy körletben. Kitéve idétlen parancsnokok fölényeskedésének, azt éreztetve, hogy mi semmik, senkik vagyunk, úgy bánnak velünk, ahogy akarnak. S úgy is bántak. Elegem volt belőle. Ráadásul két-három évente még ezek után is vonuljak be ? Nem sok időre, két napra, három napra? Mindegy. Nekem egy perc is sok lett volna. Amivel más is így lehetett. Azzal a különbséggel, hogy ők nálam kötelességtudóbbak voltak. Vagy inkább bátortalanabbak. Velem ellentétben - lukat a kerítésen - nem próbáltak kibúvót keresni. Azok közül, akikkel a huszonhét hónapot letöltöttem, nem sok örömkatonáról tudok. Aki az volt is, inkább csak annak látszott. Azért fontoskodott, sündörgött
