Új Dunatáj, 2012 (17. évfolyam, 1-2. szám)
2012 / 1-2. szám - Senkár Patrik: Német (Thomas Mann)és magyar (József Attila) "valóságköltők" Fábry Zoltánnál (avagy a "vox humana" szélesebb metszéspontjai)
64 Új Dunatáj • 2012.1-2. szám volt. Ö önmagát akarta adni egészen, szeretetet: emberségi elkötelezettségét embertelenséggel szemben. Mindig nyomorító hatalmak ellen emelte fel szavát. A hűség, könyörgés az igazsághoz, a haza tudatához volt fontos nála. József Attila az emberség költője, háború vétója és mulasztója. Antifasizmusa az emberség és értelem tiltakozása: ő az igazság, emberség törvénye. De ezért a harmóniáért küzdeni kell, a békéért harcolni kell. A szegénységgel való azonossága lesz egyetlen vagyona. Minden helyzetből van szerinte szabadulás, ami tisztaság és igazság egyben. A költő szót kér és figyelmeztet: ne haragudj, ne hunyd be a szemed, nézz és láss: a megfoghatatlan egyszerűségét, mondanivalóját, mely a valóraeszméltetés varázsa. Szól költő helyettük és értük, és megszületik a vers, a tett. Európát sirat, kultúrát, emberséget. Emberhez méltó életet akar mindenütt és mindenkinek, mert a költő emberség éltetője. O az ember az embertelenségben, humanizmus próbája és példája. Neki sikerült: szabad maradt, tiszta maradt, egész maradt, egyetlen és egyéni: József Attila! Jóságra, tisztaságra vágyó ember volt, s gyermek maradt mindvégig. A legnyíltabb életforma volt az övé: a legérzékenyebb, a legkiszolgáltatottabb. Ezért tudott oly szenzibilisen tükröt tartani a legtöményebb magyar (szegény) valóság elé. A költő e lét élője, érzője, szenvedője, meghatározója és áldozata volt. Költészetének igazsága a koncentrált, sűrített, múlhatatlan hitelű vád és tanulság. Ez lírájának negatív térfele. A költő más szempontból viszont széplélek, kinek szépsége az igazság: szépet, igazat látni, akarni, mondani, találni, álmodni. József Attila védeni akarta a világot „melyből vétetett“, hogy ne legyen minden sötét és szomorú. Ez lírájának pozitív térfele. Tájainkon fizikailag nem járt, de illegális verseit lapjainknak küldte és e táj költőinek hangját fordította. Amikor élete vége felé (újból) beteg lett, (épp) a stószi fenyvesek várták, de helyette halálhíre jött meg csupán. Fábry az ötvenes években írja, hogy sajátos József Attila-imádatnak vagyunk tanúi. József Attila él, s halhatatlanságának jelképe, hogy minden magyar Attilája lett, a „mi Attilánk”. A magyar irodalmi színkép szürkébb lenne nélküle. Nem lenne viszont érdemesebb, ha egy okos emberre nem halála után emlékeznénk, adnánk neki tiszteletet? Miért gyakori az tájainkon, hogy a megbecsülés évtizedekkel az ember halála után jön el? A (cseh) szlovákiai értelmiség (főleg a diákok) az újságok révén jutottak közelebb József Attilához. Legkövetkezetesebben Németh Andor és a Korunk munkatársai dicsérték a költőt. Hangja erőt sugárzott, biztatott és bátorított. Fábry szerint „az egész magyar nyelvterületen mi, szlovenszkói magyarok éltünk a legemberibb, legszabadabb életet és így nem csoda, ha a pesti baloldali írók hozzánk küldték cik
