Új Dunatáj, 2012 (17. évfolyam, 1-2. szám)
2012 / 1-2. szám - Tórizs Eszter: Vágó Márta és Harmos Ilona: Az emlékezés lehetőségei és stratégiái József Attila és Kosztolányi Dezső alakja körül
52 Új Dunatáj »2012.1-2. szám a véreim, az őseim a fényes nyári porban. Állok az ágyuk peremén és csöndesen borongok, hogy mit izennek énnekem a Kosztolányi-csontok? Kövér, bozontos hantjukon lakodalmas enyészet, holtukba halhatatlanok, derűsek és egészek. Érdekes párbeszéd alakul ki így Kosztolányiné szövege és a vers között, hiszen Kosztolányi családjáról írt, míg Kosztolányiné önmagára „olvastatja” a sorokat. Finoman keresztül szól a szakaszon, miközben - nem olyan expliciten, mint Vágó Márta, - egy memoár alapszituációjával indítja szövegét. Egyúttal saját elbeszélő pozíciójára is rávilágít, hiszen a „mit izennek énnekem a Kosztolányi-csontok?” kérdés a közvetítő, a mediátor szerepet helyezi előtérbe. Vágó Márta szövegébe is többszörösen beíródik a halál: egyrészt önmaga elmúlásának lehetőségeként (az 1942-es megírás egyik befolyásoló tényezőjeként), valamint a másikról való beszéd lehetségessé válásaként. A két lehetőség óhatatlanul összefonódik, ahogy Derrida elképzelései jelzik: a memoárt létrehozó reakció nem (csak) a gyászokhoz vezet el, hanem az emlékezőhöz magához, idézem: „Tudjuk, tudtuk, emlékszünk rá még a szeretett személy halála előtt, hogy a bennem-lét vagy a bennünk-lét a gyász lehetősége révén konstituálódik. Csak e nálunk régebbi tudás révén vagyunk önmagunk; és ezért mondom, hogy az emlékezéssel kezdődünk a magunk számára, a lehetséges gyász emlékén át jutunk el önmagunkhoz.” (kiem. J. D.)é Ha az önéletrajzzal vetjük össze az emlékirat felépítését, megfigyelhető, hogy az emlékiratok esetében megjelenik az önreflexív én helyett megjelenik egy másik szubjektum: a barát, a szerető, a gyermek. így a saját életét Paul de man-i értelemben „olvasó” önéletrajzíró helyét a visszaemlékező tölti be. A megemlékező így a halott 6 6 Uo. 54.
