Új Dunatáj, 2012 (17. évfolyam, 1-2. szám)
2012 / 1-2. szám - Gintli Tibor: Szövegközelben (Egy ciklus - egy könyv)
32 Új Dunatáj *2012.1-2. szám Nem véletlenül időztem hosszasan ennek a tudományos szövegtermelő módszernek a jellemzésénél. Meggyőződésem ugyanis, hogy Tverdota György könyvének bizonyos értelemben polemikus szándék tulajdonítható, amely a monográfia metodológiájában és téziseiben egyaránt megmutatkozik. Lehetséges, hogy sokan úgy gondolják, a tudománynak időtlen igazságokat kell kimondania, ezzel szemben magam azok közé tartozom, akik úgy vélik, hogy a tudományos művek sem lehetnek mentesek annak a szituációnak a befolyása alól, melyben születtek, s teljesítményük sem független ettől a szituatív meghatározottságtól. Tverdota György az életrajz vonatkozó szakaszának összefoglalásával kezdi könyvét, majd a szövegek értelmezése során a verseken kívül a szerző tanulmányait, leveleit, illetve egyéb, személyes jellegű szövegeit is felhasználja érvelése során. Teszi mindezt abban az időben, amikor már a középiskolában is mentő kérdésként adták fel a diáknak a szerző halála tételt. Ha Tverdota György monográfiájának teljesítményével akarunk számot vetni, úgy vélem, ezt az uralkodó main stream-re mondott határozott nem-et is figyelembe kell vennünk. Elképzelhető, hogy igazuk van a monográfia azon kritikusainak, akik úgy vélték, az életrajz olykor túlságosan is közvetlenül érezteti hatását egy-egy szöveghely értelmezésében, én azonban azt hangsúlyoznám, hogy ezek a gesztusok egy kétségbe vont legitimitású értelmezési gyakorlat létjogosultságát voltak hivatva kifejezésre juttatni, s e gyakorlat esetleges túlzásai is jobbára ezzel az igyekezettel hozhatók öszszefüggésbe. Azonban ezek mit sem változtatnak azon a részletgazdagságon, amely a szakaszok bölcseleti konnotációinak bemutatásától egy-egy szófordulat, szóalak finom jelentésárnyalatait feltáró, avatott érzelmezéséig terjednek, ahogy nem változtatnak az Eszmélet szerkezetének újszerű perspektívába helyezésén sem. Ha a könyv minőségét nem azon mérjük, hogy egy-egy állítása mennyiben vitatható, hanem azon, hogy milyen mértékben képes a rögzült olvasási szokásokat, a beidegzett értelmezéseket elbizonytalanítani, fölülírni, aligha kétséges, hogy Tverdota György rendkívül sikeresen oldotta meg a maga elé tűzött feladatot. Az Eszméletet korábban magam is annak az értelmezési hagyománynak a mentén olvastam, amely a szöveg egyetlen vers voltát magától értetődő faktumnak tartotta, s az utolsó költemények előképét látta benne. A Tizenkét vers szövegközeli analízise meggyőzött arról, hogy a késeinek mondott versek és az Eszmélet aligha helyezhetők el minden fenntartás nélkül egyetlen lírai beszédmód keretei között, továbbá arról is, hogy az én széthullását tematizáló szövegek tragikus hangjához képest eltérő hangütést képvisel a tizenkét nyolcsoros. Tverdota György elemzése arra is hatékonyan mutatott rá, hogy hajlamosak vagyunk ott is szoros kapcsolatot látni a szakaszok között, ahol az alaposabb vizsgálat inkább a szakadás jelenségével szembesíthet bennünket.
