Új Dunatáj, 2011 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2011 / 1-2. szám - Pomogáts Béla: Arcképek az erdélyi irodalomból
20 Új Dunatáj • 2011. július telepedéssel, a megállapodással szemben választotta életstratégiáját, így akarta betölteni a maga „belülről vezérelt” függetlenségének törvényeit. Számtalan tapasztalat fűzte saját nemzedékéhez, ennek élményeihez, mindazonáltal mintha elkülönülési vágyában, irodalmi vonzódásaiban (például Méliusz József nagyvárosi jellegű avantgárdja iránt) inkább az „első” Forrás-generáció útját járta volna, mint a „másodikét”. Imént idézett nyilatkozatában ő maga is nézet- és ízléskülönbségekről beszélt: „életrajzomból eredően irodalmi kérdésekben is eltért a véleményem a fiúkétól. Nagyon irigyeltem őket, mert pontosan tudták, melyik élményrétegüket akarják kiaknázni. Már akkor határozott arcélű, népi gyökerű, erős falusi élményvilágot őrző emberek voltak, s ezt tudatosan akarták íróként képviselni. Ezzel szemben én az irodalomban is éppen úgy tengtem-lengtem, mint a világban, s bár nagyon jól éreztem magam közöttük, sok kérdésben nem tudtam egyetérteni velük. [...] Az, hogy összekerültünk, véleden volt - az, hogy szétugrottunk, törvényszerű.” Csíki László a maga útját járta, általában egyedül próbált megküzdeni a kisebbségi tapasztalatok és az irodalmi élet kihívásaival, az alkotó munka mindig előre lendítő próbatételeivel, következetesen őrizte szellemi függedenségét: jogát ahhoz, hogy a gondolat és az írás mindig új kalandjaiban tegye próbára megújulási készségét, egyszersmind makacsul védett személyes identitását. Ahogy Ars poetica licencia című versében mondta: „ha magamra voltam, mint az alvó, / csak védtelen, mint a gondolat - / az igazságnak boldog formát: / kitaláltam magamat.” A személyes függetlenség és elkötelezetlenség valójában az igazság felkutatásában kapta meg igazi értelmét, abban, hogy a költő sohasem érte be a látszatokkal, sőt igyekezett leleplezni ezeket a látszatokat, s mindig a mögöttük rejtőzködő valóságot, a lényeges dolgokat, a tapasztalatok lényegi értelmét kereste. A korlátokat nem ismerő függetlenség híve volt, azt azonban pontosan tudta, hogy ennek a függetlenségnek, a szellemi kalandozás szép szabadságának mi minden szab határt: nemcsak a történelmi és politikai adottságok, hanem egyszerűen az, hogy a merészen előretörő képzelet és vágyakozás szüntelenül a rideg valóságba ütközik. A szavak: az ismeretlen sebei című versében iróniával vegyes nosztalgikus érzéssel beszélt azokról a képzelet- vagy álombéli lehetőségekről, amelyek kényszerűen csak szellemi játékok maradnak, ahelyett, hogy valóságosan megsokszorozzák az egyetlen és véges emberi élet tartamát: „Hány életem lehet, melyet mások élnek? / Az ütközőkön utazik egy hobó, égő mezők fölött. / Valaki szánt az éjszakában. Egy másik elolvassa. / Ez az eső Rabindranath Tagore nyári szakálla az aszályban.” A parttalanul csapongó szellemi kalandozás ezért nem is tölthette be az alkotó személyiség teljes életterét, éppen a tartósabb önmegvalósítás érdekében szükség volt kötődésre is, persze olyan módon, hogy ez a kötődés valódi emberi és erkölcsi értékekkel gazdagítsa a külső és belső küzdelmekben kibontakozó személyiséget.
